Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

SZAKDOLGOZAT (1.RÉSZ)

2008.09.09

A japán illem és ami mögötte van

Az illem mint kommunikációs, kulturális kifejezésforma

 

 

Szakdolgozat

 

 

 

Készítette: Deák Marianna Ágnes

Szak: Informatikus könyvtáros – Művelődésszervező

 

Konzulens: Magyarné Fazekas Ágnes

 

 

 

 

Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészeti Kar

Andragógia és Társadalomelméleti Tanszék

Jászberény, 2008

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tartalomjegyzék

 

1.  Előszó

2.  Illem a kommunikációban, kommunikáció az illemben

3.  Bevezetés a japán lélekbe

3.1  A kiálló szeg beveretik

3.2  Hallgatás = egyetértés?

3.3  Soto vs. Uchi

3.4  Mosoly, szemlesütés, igen-igen!

3.5  Az érintések elkerülése végett…

4.   A japán kultúra alappillérei

4.1  Sintoizmus

4.2  Konfucianizmus

4.3  Buddhizmus

4.4  Busidó

5.  Nők és férfiak

5.1  Kultúrák közti különbségek

5.2  Gésák

5.3  Szamurájok

5.4  Miai kekkon

5.5  Szex – a tabu, ami nem tabu

6.  A fürdőzés kultúrája

7.  Vendégségben

8.  Ajándékok

9.  Étkezés

9.1  Gochisosama!

9.2  Szürcsölünk és csámcsogunk

9.3  Tálalás, mint esztétikum

10.  Teaszerelem

10.1  A tea útja

10.2  A teaház filozófiája

10.3  Csanoju

10.4  A raku

10.5  Teakonklúzió

11.  Illem az utcán

11.1  Japán felveszi a kesztyűt

11.2  A tántorgás illemtana

12  Japán könyvtár

13  Üzlet japán módra

13.1  Bemutatkozás, névjegyek

13.2  Korlátlan idő

13.3  Tárgyalási áttekintés, ajánlott viselkedés

14.  Változások kora – záró sorok

15.  Felhasznált irodalom

 

 

 

 


 

1.      Előszó

 

Szakdolgozatomban a japán illemről kívánok egy átfogó képet felrajzolni. Kutatásaim gerincét Hidasi Judit könyvei jelentették, de nagy segítség volt Mécs Alajos Az ismeretlen Japán című könyve is, amely mint a körülbelül XX. század közepéről való forrás, megfelelő összehasonlítási alapot biztosított a múlt és a jelen között.

 

A könyveken túl nagy segítségemre volt Kepes András Világfalu – A titokzatos ember című dokumentumfilm sorozata is, amelyben olvasmányaim gyakorta megelevenedtek, s számomra érthetőbbé váltak. Valamint kifejezetten értékes internetes forrásnak bizonyult Terebess Gábor honlapja. Ám ez a sok irodalom mind csupán Japán külső, külföldi ember szemén át látott világát tudta bemutatni. Kíváncsi voltam, hogyan tekintenek a japánok önmagukra. Sahoko Kaji és Noriko Hama Miért nem bírjuk a japánokat című könyve szórakoztató olvasmány volt immár nemzeti szemszögből. De közvetlenebb forrásra is szükségem volt, ezért konzulensem ajánlására úgy döntöttem, interjút készítek egy igazi japán emberrel.

Sakai Yumikoval meggyőződésem, hogy a Sors hozott össze, miután a Japán Nagykövetség elutasította a lehetőséget, hogy segítségemre legyen szakdolgozatom valós alapokra helyezésében. Azt ajánlották, térjek be a Liszt Ferenc Zeneakadémiára, ahol megítélésük szerint sok japán diák tanul. Rászorultságomban kénytelen voltam élni ezzel az ajánlattal, ám diákok helyett egy éppen akkor ideutazott híres japán újság (a nevét nem tudom) riportereivel futottam össze, akik miután megértették problémámat rendkívül segítőkésznek mutatkoztak. Ők irányítottak el végül Yumikohoz, aki immár 20 éve dolgozik zongorakísérőként a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. Ő 1960-ban született Japánban, s ott is nőtt fel. Magyarországra 1986 szeptemberében jött, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán zongorát tanuljon, s azóta itt tevékenykedik, de gyakran (évente) hazautazik szüleihez, akik még mindig Japánban élnek. Ez a hölgy rendkívül készségesnek mutatkozott, és még aznap este körülbelül 2 órás interjút adott nekem szívig hatoló kedvességgel és igyekezettel.

A japán könyvtárról adatokat nem találván, elmentem a Japán Alapítvány Könyvtárába, ahol az ottani könyvtáros, Gál Bence válaszolt előzékenyen a kérdéseimre, mivel a témához irodalmat nem tudott ajánlani.

 

Az alaptémáról, vagyis kifejezetten a japán illemről szóló szakirodalmat nem találtam, így bízom benne, hogy kutatómunkám segítséget tud majd nyújtani a jövőben mindenkinek, akit érdekel a kérdéskör, s megismerkedik szakdolgozatommal.

 

 

 

2.      Illem a kommunikációban, kommunikáció az illemben

 

Mielőtt ennek a szakdolgozatnak nekifogtam volna, megpróbáltam megfejteni, hogy mit is jelent valójában az illem. Hiszen ez nem csupán olyan szabályok gyűjteménye, amelyek egy népcsoport, ország együttélését könnyítik meg… S vajon milyen módon függ össze a kommunikációval?

 

Az illem valóságos térkép. Ha megértjük szimbólumrendszerét, elmesél mindent az adott nációról, annak vándorlásairól, vallásáról, kultuszairól, vérmérsékletéről, identitásáról, éghajlatáról, tevékenységeiről, vonzódásairól, arról, hogy mit tart helyesnek és mit nem, de a különböző népek illetve, természeti jelenségek hatásairól is. Egyszóval egész történelméről tanúskodik. Nincs csoport, mely ne fektetné le írva vagy íratlanul, tudatosan vagy tudattalanul az együttéléshez, együttműködéshez szükséges illemszabályokat. Ezek azok, amelyek megfogalmazzák azokat az elveket, amelyeket leginkább fontosnak tartanak. A közösség idealizált képe ez önmagáról, hiszen, ha a nép minden tagja e szabályok szerint élne, akkor valósulna meg az általuk elképzelt legtökéletesebb, legideálisabb összhang.

 Az illem pedig kommunikáció is, hiszen betartásával, vagy éppen be nem tartásával sok mindent elárulhat az egyénről. S mindeközben tompítja, módosítja, esetleg el is fedi a természetes verbális, illetve nonverbális kommunikációt. Ha az illemszabályok már írásba vannak foglalva, s lekövetjük kulturális kiindulópontjaikat, kommunikációs szempontból rendkívül sok félreértéstől kímélhetjük meg magunkat nem csak egyénekre, de egész nemzetekre vonatkozólag is. Hiszen, ami nálunk jelent valamit – legyen az verbális, avagy nonverbális kifejezési forma, az nem biztos, hogy egy más csoport kulturális környezetében is ugyanazt fedi.

 

Ezért fontos tehát az illemet megvizsgálni kommunikációs aspektusból, s a kommunikációra is vetni néhány pillantást illemtani szempontból. A végső konklúzió minden esetben jóval érthetőbb, világosabb lesz.


 

3.      Bevezetés a japán lélekbe

 

Még mielőtt a téma részleteibe bonyolódnék, had szóljak néhány szót a japánok mentalitásáról, valamint nemzeti kommunikációs jellegzetességeikről, melyek valóban kuriózumnak számítanak, s meghatározzák az egész Japán szigetvilág hangulatát.

 

3.1 A kiálló szeg beveretik

 

Egyik legszembetűnőbb jellemzőjük – amelyet tán mindenki ismer, aki valaha is kapcsolatba került a japán kultúrával –, hogy a csoportban való gondolkodásuk rendkívül fejlett. Ez a kommunikáció szempontjából igen fontos tényező, egész nemzeti identitásukat meghatározza. Az élet minden területén megmutatkozik ez a különleges vonás: akár a közlekedésre, oktatásra, üzleti tárgyalásokra, akár egy munka utáni iszogatásra gondolunk. Japánban kilógni ugyanis nem illendő.

 

A közlekedésbeli csoportszellem egyik legjellegzetesebb példája a zebrán való átkelés. Egy japán közmondás szerint: „Ha valamennyien nekivágunk, akkor a piros lámpától sem kell félni.” Hidasi Judit – aki többször is huzamosabb ideig élt a felkelő nap országában – írja, hogy ezen a helyen nincsenek magányos szabályszegők, úgynevezett „kiugrók”, mint Európában. (Hidasi 1999). Ha valaki megindul a piros lámpa ellenére, akkor megindul mindenki. Yumiko azt mondta, hogy igazából nem is figyelik a lámpát… csak mennek a tömeg után. Ez éppen úgy vonatkozik a gyalogosokra, mint a gépkocsiforgalomra: ha valaki fékez, azonnal fékez a többi is, de ha valaki áthajt a sárgán, nagy valószínűséggel az utána jövő is még átmegy a piroson. Mindez nem azt jelenti, hogy a japánok ne lennének fegyelmezettek. Sőt. Csupán, ha nem muszáj, nem várják meg a zöld lámpát.

Mindezek mélyén az a közszájon forgó szólás-mondás áll, miszerint „a kiálló szeg beveretik”. Hidasi leírásai alapján a japán gyermekek iskolás koruktól kezdve ezt tanulják. A cél sosem a kitűnés, hanem a beolvadás, máskülönben a közösség kiveti magából az egyént. Éppen ezért Japánban nincsenek elitképző iskolák. Amit a tanárok elvárnak a diákoktól, az az órákon való figyelés és utasításteljesítés, ők maguk pedig csoportfeladatokkal erősítik a csoportteljesítményt. Osztály előtti, egyéni számonkérés nem szokás (Hidasi 2003). A legtöbb iskolában egyenruhát kell viselniük a tanulóknak, a cipőszín és a zokni sem lehet akármilyen. A lányoknak még a megfelelő hajhossz is meg van szabva (Hidasi 1999). Yumiko mai napig ennek megfelelően hordja a haját, állítása szerint. És mivel a balkezesség udvariatlanságnak számít, abból is hamar kinevelik a gyerekeket. Az egyéniséget, egyéni kreativitást bíztatás helyett lehetőség szerint elfojtják, nem tolerálják. Valószínűleg ez az oka, hogy Japánban – arányaiban – feltűnően kevés a Nobel-díjasok száma a többi országéhoz képest: mindössze 12 fő. Csak viszonyításképpen: Magyarországnak 13 van. Ha ezt összehasonlítjuk a két ország lakosságának a számával…

 

Ezek a berögződések tehát végigkísérik a japánok életének minden részletét. Megőrződik a felsőfokú intézményekben is ugyanúgy, ahogy később a munkahelyeken, üzleti tárgyalásokon, baráti összejöveteleken, munka utáni iszogatások hangulatában. Példának okáért Hidasi szerint a japán munkaképes férfiak 80%-a dohányzik, de nem egyéni élvezetből, hanem a csoportélmény kedvéért (Hidasi 1998). Ez egyfajta állandó szerénységet és alázatosságot kölcsönöz megjelenésüknek. Jó, ha tudja ezt a Japánba látogató, vagy japánokkal érintkező nyugati ember, nehogy saját egyénisége csapdájába essen... Mert ahogy a bölcs tanítás is int: „Rómában tégy úgy, mint a rómaiak.”

 

3.2 Hallgatás = egyetértés?

 

Japán emberrel ritkán tudunk egy jót veszekedni. Pedig milyen jó is az, amikor összefeszülnek az akaratok, és a két fél úgy üvölt egymással, hogy néha az ember még a saját szavát sem érti, nemhogy a másikét! Aztán miután kiordítottuk magunkból a feszültséget, szipogva-megkönnyebbülve még órákig, akár napokig duzzogunk azokon, amiket a másik a fejünkhöz vágott, s tetszelgünk a győztes, vagy az áldozat szerepében… Ha Japánban járunk, sajnos erről az élvezetről le kell mondanunk. Olvasmányaim alapján ugyanis a japán ember a végsőkig, dühítően egyet fog érteni velünk, legyen szó szinte bármiről. Itt ugyanis nem kedvelik a nemleges választ, sőt, amennyire csak lehet, kerülni igyekeznek. Helyette hezitálni illik.

 

Mindez ugyancsak a csoportszellemre vezethető vissza. A kisebb-nagyobb csoportokban élő, munkálkodó emberek a legjobban a közösség harmóniáját vigyázzák. Ez számukra a legfontosabb, mert a csoport az, amely megvédi az egyént a külső világtól. S ha az egyén valamilyen módon – akár külön véleményének való hangadással is kilóg, esély van arra, hogy kiesik a csoport védelme alól. Kívül kerül. Kiszolgáltatottá válik. Ez az úgynevezett „soto-uchi” ellentéte, a külső és belső világ konfliktusa (Hidasi 1998). A csoport vállalja fel az egyént, az áll ki mellette, az óvja, abban megbízhat. A külső világnak nincs hozzá köze, s neki sincs őhozzá. A külső világban egyedül maradni – ez minden japán rémálma. Éppen ezért a megfelelő csoportkonszenzusra ez a nép napokat, heteket, esetenként hónapokat szán. S ha már kialakult, még véletlenül sem szeretné megbontani azt. Ezért tűnhet fel a figyelmes szemlélőnek például, hogy éttermekben, bárokban egy-egy csoport minden tagja általában ugyanazt rendeli. Ezért gyújt rá mindenki egyszerre (még az is, aki amúgy nem dohányzik). S ezért bólint rá mindenki mosolyogva a találkozó időpontjára, még ha nem is ér rá akkor. Legfeljebb az utolsó pillanatban lemondja, ezzel felborítva minden addigi számításunkat.

Készüljünk fel rá tehát, hogy ha egy japánt sarokba is szorítunk, válaszra kényszerítünk, nagy az esélye annak, hogy nemleges válasz helyett hosszú, mély hallgatásba ütközünk. A japánok végső konfliktuskerülő megoldása ugyanis a nem-reagálás (Hidasi 2003). De persze vannak jóval finomabb nyelvi eszközeik a nem-tetszés kifejezésére – ezek észrevételéhez szemfülesnek kell lennie a nyugati látogatónak. Ilyen az, ha például azt mondják: „ez is egyfajta lehetőség”, vagy „majd még gondolkodunk rajta” (Hidasi 1998). A hezitálásra hasonló verbális eszközöket alkalmaznak. Például „bármelyik jó lesz”, „még nem döntöttem”, vagy „állítólag ez jó, de a másik is nagyon vonzónak tűnik”, stb. (Hidasi 2003).

A japán ember a japán értékrend szerint rendkívül szerény, még ahhoz is szerénynek kell lennie, hogy véleménye legyen, hogy bármihez is kicsit jobban értsen, mint más, pláne, hogy ezt hangoztassa. Ezért legyünk mindig óvatosak, mert meglehet, hogy aki a legjobban issza önelégült, messianisztikus prédikációnk minden szavát, összehasonlíthatatlanul tájékozottabb nálunk az adott témában. Már Mécs Alajos is ír erről. Ő ezt a japán ravaszság egyik kifejeződéseként értelmezi. Valahogy úgy, ahogy a gondos apa belelát gyermeke lelkébe, végighallgatja annak locsogását, hogy ellenőrizhesse, előadásának meggyőző voltából mennyi írható a tudás, a fantázia vagy a szuggesztió számlájára. Akképpen hallgatják végig a nyugati ember fecsegését is, hogy ebből kifolyólag kiismerjék őt, következtethessenek az illető jellemére, s ezáltal fölényben legyenek vele szemben (Mécs 1942).

A telepátia kérdése már jóval összetettebb téma. Kommunikációs szempontból nem is tudnám könnyen meghatározni, hogy verbális, avagy nonverbális-e. Kaji és Hama szerint a japánok egész életüket azzal töltik, hogy megpróbálják kitalálni, mit gondol a másik. Így aztán megszokták, hogy nem mindig kell kimondaniuk, amit gondolnak. Ebből persze általában hatalmas kavarodások születnek (Kaji – Hama 2001). Viszont az is tény, hogy néha sokkal jobban megértik egymás csöndjét, mint mi. Náluk jelentősen több a szöveg közbe iktatott szünet, s ezek nem szimpla szünetek, hanem valami helyett állnak ott, és mint ilyenek, jelentést hordoznak. Nem lehet könnyű japán tolmácsnak lenni, hiszen a csöndeket nem lehet egyszerű fordítani. Sőt. Gyakran épp az bír a legnagyobb jelentőséggel, amit kimondatlanul hagynak (Hidasi 1999). Ezt ne keverjük össze a feldolgozási szünettel, ami akkor következik be, ha a hallgató fél annyira magvasnak ítéli az elhangzottakat, hogy kis időre van szüksége az átgondolásához.

 

Lehetőség szerint tehát egyikbe se kotyogjunk bele sürgetéssel vagy szellemeskedéssel, mert ez olyan, mintha a másik szavába vágnánk, és mint ilyen, meglehetős udvariatlanság, valamint az agresszió jele (Hidasi 1999). Nem valószínű, hogy hosszú távon jól járunk vele. A nemleges válasz kierőszakolása helyett pedig teremtsük meg a lehetőséget, hogy pozitívan válaszolhassanak. Például: „Elképzelhető, hogy nem tartanak ilyet a boltjukban?” – mire a megkönnyebbült válasz: „Igen, nem tartunk.”

 

3.3 Soto vs. Uchi

 

Amint említettem, Japánt áthatja a „soto-uchi” ellentéte. Erről csupán azért ejtek még szót, mert sokan azt gondolják, hogy a japánok a világ egyik legudvariasabb népe. Nos, ez közel sem igaz. Olvasmányaim alapján az illem gyakorlásával nem ajándékoznak meg bárkit. Az egymással való udvariasságot a „soto vs. uchi”- elv alapján osztják szét embertársaik között.

 

Kaji Sahoko és Hama Noriko leírásai alapján a soto-val nem csak, hogy nem gyakorolják a figyelmességet, az udvariasságot, hanem mondhatni: kegyetlenek (Kaji – Hama 2001). Ezért tapasztalhatjuk, hogy a japán metróban lelkifurdalás nélkül vágják térden aktatáskájukkal a mellettük állót, ha úgy gondolják, útban van, esetleg még egy könyöklést is kaphat az illető a bordái közé. Vagy ezért csapják be könnyedén a másik orra előtt az ajtót, viszik el a liftet, ezért nem adja át senki a helyet öreg néninek vagy várandós nőnek, balesetben felbukó kisgyereknek pedig ezért nem segít senki (Hidasi 1998). De ugyanakkor az uchi-n belül szerényen, tapintatosan mosolyogva hezitálnak, úgy tűnnek, mintha a légynek se tudnának ártani, és rendkívül előzékenyek egymással, gyakorolják azt a sok-sok udvariassági formulát, amiről írni fogok (és azt is, amiről nem). Hát ezért félnek annyira a japánok a kívül kerüléstől! Talán a sok földrengés miatt alakult ki ez így, a túlélés érdekében... Mindenestre Hidasi szerint a kulcsszó az elkötelezettség (Hidasi 1999). Ez például a túlélési teóriát támasztja alá. Az uchi-n belül mindenki felelős egymásért. Egész cégek működnek ezen az alapelven. Ezért járja be néha a világsajtót, hogy XY vállalat vezetője lemondott, mert alkalmazottai korrupciós-botrányba keveredtek. A mai napig rendkívül alacsony bűnözési rátát részben annak tulajdonítják, hogy a bűnöző nem csupán magára, de családjára és barátaira is szégyent hoz e felfogás szerint. (Volt idő, hogy a halálos ítéletet is végrehajtották az egész uchi-n.)

 

Így már talán érthető, hogy a japán ember alaposan megválogatja, kit vesz be az uchi-ba, s miért tart legalább három lépés távolságot mindenki mással. Nem akarják, hogy túl sokakhoz legyen közük. Nem akarnak sokakért felelősséget vállalni. Ehhez talán túl becsületesek?

 

3.4 Mosoly, szemlesütés, igen-igen!

 

A japánok a külföldi ember számára megközelíthetetlennek, megfejthetetlennek tűnnek. Mosolyognak, ha nem kéne, nem mosolyognak, ha kéne, nem néznek a szemünkbe, beszélnek, amikor mi nem tartjuk fontosnak, és hallgatnak, amikor azt szeretnénk, beszéljenek. Én ennek megpróbáltam a végére járni.

 

A japán mosoly messze földön híres… vagy inkább hírhedt. Mindennek tűnik ugyanis, csak éppen természetesnek nem. Mécs szerint a japánok arcizmai nem oly mozgékonyak, mint a miénk, mimikájuk mondhatni nincs (Mécs 1942). Yumikoval való találkozásunk során nagyon koncentráltam, hogy ellessem ezt a zavart, görcsös mosolyt, de vagy egyszerűen én voltam olyan ügyes, hogy feloldottam őt, vagy húsz éves itt tartózkodása alatt a mi arcmozgásaink váltak számára is normálissá. Minden esetre semmi szembeötlőt nem tapasztaltam, ami a mimikáját illeti. Bár azt valóban igazolhatom, hogy többet mosolygott, mint általában egy magyar, de be kell valljam, nekem ez jól esett.

Ám most térjünk vissza azokhoz a japánokhoz, akik nem élnek húsz éve Magyarországon. Hidasi szerint a mosoly funkciója náluk elsősorban a zavar leküzdése. Addig nevetgélnek, amíg ki nem kerülnek a kínosnak ítélt szituációból. Megfigyelhető, ahogy esetenként üzleti tárgyalásokon bíztató mosolyba fagyott arccal taglalják mondandójukat, vagy adnak hangot esetleges kétkedésüknek, gyakran mérgüket is ebbe fojtják (Hidasi 1998). Máskor a rossz hírt közlik ily módon, legyen szó akár halálesetről. Valamilyen oknál fogva vagy nem képesek kezelni ezeket a helyzeteket, vagy érzéseiknek nem kívánnak hangot adni, így egyfajta leplezés funkciója van tehát. De szóba jöhet még a tapintat is. A mosoly mögött rejtőzhet ugyanis a szándék, hogy megkíméljék a partnert az esetleg érzelmileg felkavaró hírektől (Hidasi 2003). És hogy miért oly erőltetett? Talán ebben a társadalomban egyszerűen túl sok a megfelelni-vágyásból adódó feszültség.

A szemkontaktus tartásának hiánya szintén nagyon furcsa jelenség a nyugati ember számára. S ez nem elég, még az is előfordulhat, hogy becsukják a szemüket, miközben beszélünk hozzájuk. Le kell szögeznem: ez nem udvariatlanság és nem is gyávaság. Egész más áll a háttérben. Először is a japán kultúrában a szembenézés kihívást, agresszív attitűdöt jelent. Őket például rendkívüli módon irritálja, ha tárgyalás közben rájuk szegezzük a tekintetünket (Hidasi 1998). Úgy érzik, ki akarjuk fürkészni őket, hiszen pontosan tudják, a szem a lélek tükre. Nem akarják, hogy többet olvassanak ki gondolataikból, mint amennyit ők szeretnének, és azt sem szeretnék, ha befolyásolnák őket döntésükben. Másodszor pedig éppen, hogy mély udvariasság van mögötte, évezredes formaság. Hajdanában annyit jelentett, hogy a szembenálló fél egyénisége oly ragyogó, hogy az ember nem tudja sokáig nézni, akárcsak a napot (Mécs 1942). Így tehát egyfajta tiszteletadásként is funkcionál. A szemlecsukás pedig nem azt jelenti, hogy a japán partner álmos, hanem hogy így tud a leginkább a hallottakra koncentrálni, így zavarja össze legkevésbé a bármilyen látványi elem. Ha tehát japánokkal beszélünk, úgy illendő, hogy ne szegezzük rájuk a tekintetünket.

A verbális visszajelzés feltűnően fontos Japánban. A beszélgetések során két és félszer gyakoribb, mint például az angol nyelvben. Vagyis az „igen”, „aha”, „értem” körülbelül minden öt-hatszavas szintagma után elhangzik. A bólogatás mint nem verbális kapcsolattartási forma korántsem helyettesíti a szóbelit. Ha azt szeretnénk, hogy a kommunikáció zavartalanul folyjon köztünk és a japán fél között, nagyon figyeljünk arra, hogy meglegyen a szükséges megerősítése annak, hogy mondandójukat élénken követjük. Ebben az esetben az igenlés nem egyetértést jelent, hanem mindössze annyit, hogy „Igen, értem.”

 

Minden magyarázatok ellenére valahogy mégis úgy érzem, teljes egészében nem érthetem meg a japánokat. Talán hosszú elszigeteltségük okozza ezeket a rendkívül jellegzetes és minden más kultúrától eltérő vonásokat. Eljöhet persze egyszer az idő, hogy ezek a kuriózumok feloldódnak, összemosódnak a többi nép szokásaival, ahogy mi is egyre jobban belefolyunk az életükbe, hétköznapjaikba. De addig is fogadjuk el őket olyannak, amilyenek, és ha náluk járunk, legyünk nyitottak hagyományaikra, ez a legfontosabb… hiszen még az is előfordulhat, hogy nem nekünk, hanem nekik van igazuk.

 

3.5 Érintések elkerülése végett

 

Megkérdeztem Yumiko-t, mi volt az a szokás, amit a legszívesebben vett át Magyarországon tőlünk. Meglepetésemre azt mondta, a kézfogás.

 

Igen, furcsa is volt, hogy amikor találkoztunk, elém sietett és meleg kézszorítással fogadott. Ez ellenkezett minden eddigi olvasmányommal. Ugyanis erre vonatkozólag igen sok felmérés született, amelyek mindegyike egyértelműen azt igazolta, hogy a japánok számára kifejezetten taszító a kézfogás. Ők ehelyett meghajlással köszönnek és búcsúznak.

Sahoko Kaji és Noriko Hama szerint a megfelelően végrehajtott meghajlás a jó nevelés és minőségi oktatás jele, ugyanis náluk ez az elsődleges szignál, ami pontosan jelzi a felek egymáshoz való viszonyát. Rendkívül fontos tudni, hogy mennyi ideig kell hajlongani, és hogy mennyire mélyen. Ez tehát az első dolog, amit egy cég megtanít az új alkalmazottnak. (Kaji – Hama 2001). Pontos szabályai amúgy nincsenek lefektetve. Ezt nagyjából minden japán zsigerből érzi, akárcsak mi azt, hogy mennyi ideig tart egy kézfogás. De ha mégis szeretnénk meghajlással megtisztelni japán ismerősünket, kezünket hagyjuk egyenesen testünk mellett, s derékból hajoljunk. Az a helyes, ha kicsit megtartjuk ezt a pozíciót.

Talán épp a meghajlás miatt van az is, hogy a két egymással kommunikáló fél között nagyobb a távolság, mint nálunk, vagyis a magyar kultúrában megszokottnak körülbelül másfélszerese. Ha például két ismerős összefut a liftben, akkor automatikusan nem közelebb, hanem távolabb állnak egymástól. Ennyi kell ahhoz, hogy illően meghajolhassanak (Hidasi 1998). Eközben szemkontaktus nem jellemző. Ha valaki felé a tiszteletüket szeretnék kifejezni, akkor a lényeg, hogy az ő fejük közelebb legyen a földhöz a másikénál. Minél jobban tisztelnek valakit, annál mélyebbre hajolnak.

 

Ezeket az ismereteket a külfölditől nem várják el. Főleg a soto-któl nem. De az egymás kultúrája iránti tisztelet egyik legszebb Hidasi által leírt jelenete az volt, amikor egy cégnél a külföldi és hazai tárgyalófelek a folyosón összefutottak egymással. A külföldiek meghajoltak, mire a japánok visszahajoltak, majd közelebb léptek, és mosolyogva kezet szorítottak a külföldiekkel (Hidasi 1998).


 

4.      A japán kultúra alappillérei

 

A japán kultúrának négy fő alappillére van. Ez a négy eszmeiség, vallás vagy filozófia határoz meg mindent, amit tapasztalhatunk a világ legkeletebbik csücskén. Ez a négy fővonás ott áll a legkisebb jelenség mögött is, amit Japánra jellemzőnek vélünk, mondhatni a japán világ alfája és ómegája. Haladjunk időrendben.

 

4.1 Sintoizmus

 

Ez Japán ősvallása, és a XIX. század óta államvallása is. Politeista. Főként természeti erők imádatát jelentette, ma már leginkább tisztító szertartások maradtak meg belőle, valamint az ősök tisztelete. A sintó jelentése: az istenek útja.

 

Ebből a vallásból eredeteztethető a japánok tisztaság iránti nagy szeretete. Gyakorlása nem zárja ki az egyén számára más vallás gyakorlását. A temetések rendszerint sintó szertartás szerint történnek, akárcsak az esküvők – bár ez utóbbira már több minden más motívum is jellemzővé vált. De sok egyéb szertartása van, ami az emberek mindennapjaihoz hozzátartozik.

 

A japánnak, mint földműves népnek, meg kellett tanulnia együtt lélegezni a természettel, s ez annyira sikerül nekik még manapság is, hogy az irigylésre méltó. Ebben a vallásban mindig van lehetőség a megtisztulásra, a jóvá válásra. A legtöbb óvoda sintoista szellemű.

 

4.2 Konfucianizmus

 

Kong-fu-ce /Kr.e. 551 – 478/ egy híres kínai bölcs volt, az ő erkölcsi tanításai szivárogtak át Japánba még jóval a buddhizmus előtt. Főbb tanai a mai napig meghatározzák az erkölcsi életet itt.

 

A klasszikus konfuciánus irodalom iskolai olvasókönyvvé vált, miután a japánok átvették a kínai írást. Még a nők is együtt tanulták fivéreikkel ezeket a szövegeket. A modern korig a tananyag részei maradtak (Blomberg 2001). Tanai szigorú hierarchikus rendszeren alapulnak. Az önismeretre sarkall – mindenkinek tudnia kell a helyét és a szerepét a világban, és a tőle telhető legjobb módon azon kell fáradoznia, hogy a sors által kijelölt feladatát betöltse. Öt fő erénye a Heian kortól /794 – 1185/ kezdve meghatározza a japán életszemléletet. Ezek a következők: 1. Jóakarat („godzsó”); 2. Igazságosság („dzsin”); 3. Illem („gi”); 4. Bölcsesség („csi”); 5. Hűség („sin”). A jóakaratba a hagyomány szerint beletartozik a könyörület, az odafigyelés, a szeretet és a kedvesség. Az igazságosságba a méltányosság, az egyenlőség és a tisztesség eszméje. Az illembe pedig a tisztelet, az udvariasság és a tapintat.

 

Hidasi szerint a konfuciánusi tisztelet leginkább az öregekkel és rangosakkal szemben kell, hogy megmutatkozzon. Ez persze nem felszíni viselkedésben nyilvánul meg, sokkal inkább erkölcsi és szellemi értelemben. Vagyis tanácsaikat, ismereteiket tiszteletben tartják, kikérik, és készséggel támaszkodnak rájuk (Hidasi 1998). A konfucianizmus igazi tradíciónak számít Japánban.

 

4.3 Buddhizmus

 

A buddhizmus a VI. században érkezett hozzájuk, szintén Kínán keresztül. Erről általában mindenki sokat tud, így csak azokat a részeket tárom fel, amelyek a téma szempontjából meghatározóak.

 

Reinkarnáció-hitű. Öt fő alapelve: Nem szabad ölni; nem szabad lopni; nem szabad érinteni más asszonyát; nem szabad hazudni; nem szabad kábító anyagot fogyasztani. Fontosabb vonásai még a könyörületesség és a szeretet törvénye, amely szerint elnézőek a más felekezetűekkel szemben, valamint az őket ért sértésre is türelemmel kell válaszolni.

A buddhizmus terjedésével egy időben korlátozták a húsevést és tejivást. Volt idő, amikor tilos is volt. Csirkét, marhát a második világháború hozta változások óta újra esznek, de a tej máig sem jellemző.

 

A japánok természetesen ezt is a saját képükre formálták, mint minden más átvett dolgot a történelem folyamán, s így kialakult a zen-buddhizmus, amely szerint a megvilágosodás hirtelen, egyszerre is elérhető.

 

 

4.4 Busidó

 

A Busidó már teljes mértékig japán. Konfuciánus alapokon nyugszik, legfőképpen ami a hűséget illeti. Jelentése: a harcos útja.

 

Pontos eredetét nem találtam. A „busidó” kifejezést a hagyomány szerint Jamaga Szokó /1622-1685/ alkotta meg, de a tanok már korábban is éltek, írásba foglalásának munkáját elsősorban busi (harcos) származású konfuciánus tudósok végezték el (Blomberg 2001). Legfontosabb tétele a hűbéres iránti feltétlen hűség – akár a halálba is, emellett a kötelesség, a becsület, és az élettel való példamutatás.

 

Sok japán könyv foglalkozott a témával a történelem során. Jamaga Szokó: Bevezetés a harcos hitvallásába című munkája után a legjelentősebb a Hagakure, amit Jamamoto Cunetomo /1659-1719/, későbbi nevén Dzsócsó írt.


 

5.      Nők és férfiak

 

A nők és férfiak közti illemszabályok egész más alapokon nyugszanak, mint a mi kultúránkban. A japán nők a társadalmi hierarchiában mindig másodikak a férfiak után, bár teljes mértékig azonos oktatásban részesülnek.

 

Hidasi leírásai alapján munkavállalásuk csak addig kívánatos, amíg meg nem születik az első gyermek, de fizetésük és előmenetelük egyébként is minden esetben elmarad hasonló korú férfitársaikétól. Szerepük sokkal inkább a család összetartása, a háztartás vezetése, a gyermeknevelés, valamint a nyugodt otthon biztosítása. Illemtani szempontból nyilvános helyen a férfiak vonulnak elől – a nőket itt előreengedni nem szokás. A kabátot nem segítik fel rájuk, se le róluk. Az italt a nő tölti a férfinak, tüzet is ő ad. Házaspárok esetén a fizetés az asszony feladata (Hidasi 1998).

 

Ezek tények, s mielőtt túl hamar ítéletet alkotnánk, nézzünk kissé a dolgok hátterébe. Sokan úgy gondolják, hogy a japán nő ebben a szigorúan patriarchális táradalomban mély elnyomásban tengeti napjait. Való igaz, hogy túlságosan jelentős pozíciókat nagyon ritkán töltenek be, de azért előfordul. Erre példa, hogy a régi időkben nem csak császárok, de császárnők is uralkodtak Japánban és nemegyszer nagyon is kiválóan. De manapság is feltűnik egy-egy nő a politikai színen, méghozzá sikeresen.

 

5.1 Kultúrák közti különbségek

 

A női szerepnek Japánban megvannak a maga természeti és történelmi vonatkozásai. De elég csak a saját kultúránkra tekinteni egy pillanatra, és máris tisztábbá válik, amit el szeretnék magyarázni.

 

Nálunk a nők emancipálódtak, ennek azonban nem csak pozitívumai vannak, mint például a választójog, a tanulás vagy a munkában való önmegvalósítás lehetősége. Sajnos a legtöbb esetben a nők már maguk sem tudják, milyennek is kéne lenniük, amikor a nőiességükről van szó. Az érvényesülés, a karrier érdekében nagyon gyakran maszkulinná válunk, a gyermekszülésre és nevelésre pedig egyenesen negatív hatással van mindez. Egyre kevesebb gyermeknek adunk életet – a társadalom fogyatkozik. Egyre később vállalunk gyermeket, mert előbb karriert építünk. Egyre kevesebb a munkahely-lehetőség, mert kiszorítjuk a férfiakat, és ez által a fizetések is egyre alacsonyabbak. Innentől pedig már egy ördögi kör az egész, mert ahhoz, hogy egy család meg tudjon élni, két embernek kell keresni. A gyerekre már egyik szülőnek sincs ideje, a nevelést a pedagógusokra bízzák a szülők, a nőnek pedig nem csak a munkahelyén, de otthon, a háztartásban is helyt kell állni… és még folytathatnám a sort. S mindezek mellett vajon egyenjogúvá, egyenlőkké váltunk-e a férfiakkal? A jogok fontosak. De valódi egyenlőség sosem jöhet létre egy olyan világban, ahol csak a nők élhetik át a gyermekvárás és szülés csodáját.

Nem hiszem tehát, hogy a mi kultúránk a legjobb, legszerencsésebb a Földön. Nem állítom, hogy a japán példa sokkal jobb, csupán azt, hogy más. Ezek után talán jobban megértjük azt is, hogy miért nem olyan előzékenyek a japán férfiak a japán nőkkel szemben. Persze meg lehet magyarázni alsóbb- és felsőbbrendűségi fogalmakkal is. De véleményem szerint egészen másról lehet szó. A mi kultúránkban az igazán illemtudó férfiak szinte még a széltől is óvják a „gyengébbik nemet”. És ez az igazság, valóban gyengébbek vagyunk, de ilyen módon még inkább gyengébbek leszünk. A japán világban mindez valami módon megmaradt a maga természetes voltában. A férfi teszi a dolgát, akárcsak a nő is. Ha eltérő mértékben is, de mindkét nem megteszi a fizikai nehézségek legyőzéséhez szükséges lépéseket. Mert képes rá. A saját kultúránkban gyakran már azt gyanítom, azt feltételezik rólam, hogy szinte semmit nem vagyok képes megtenni, még a kabátomat se tudom felvenni egyedül. Ezért hordunk magas sarkú cipőt is talán, hogy az egyik legalapvetőbb dologban, a járásban is korlátozottak, bizonytalanok legyünk?... Ilyeneken is elgondolkozom néhanap. Minden esetre azt például Hidasitól bizonyosan tudom, hogy a vendéglátó ipari egységekben azért a nő fizet Japánban, mert nála van a pénz. Vagyis ő a családban a pénzügyminiszter (Hidasi 1998). Ez pedig nekem valamiért nem tűnik elnyomott sorsnak. Sokkal inkább a feladatok megosztásának.

 

Előfordulhat természetesen, hogy nincsen igazam az emancipációval kapcsolatban, hiszen ez jóval összetettebb kérdés, mint amennyire én most felvázoltam. De a lényeg jelen esetben nem is ez, hanem, hogy nyitottak legyünk más kultúrákra ahelyett, hogy automatikusan elítéljük szokásaikat. Ki tudja?... Még az is lehet, hogy ők csinálják jobban. Nem biztos persze… de lehet.

 

 

 

5.2 Gésák

 

Több női szerep is kibontakozik Japánban. Az egyik a családanya. Általában egy férfi a feleségéről kifelé úgy nyilatkozik: „Se nem szép, se nem okos, de házias.” (Mécs 1942). A másik a gésa. Én sem győzöm hangsúlyozni, hogy az utóbbi sosem volt prostituált. Ezt persze a mi társadalmunk megint csak nem érti, hiszen akkor mi értelme volna az egésznek?

 

Az asszony szerepét Konfucius a háziasságra korlátozza. A külvilág felé a feleségnek a férj dolgaiba nincs beleszólása. Ebből kifolyólag nincs is keresnivalója olyan összejöveteleken, ahol idegen férfiak beszélgetnek ügyeikről, s főleg alkohol által felvidított hangulatban. Ellenben a társalgás menetének és az összejövetel atmoszférájának egészen más irányt tud adni egy kedves és szellemes nő, aki mégis csak megteremti a háziasság kellemes érzetét. Erre nyújt megoldást a japán gésa (1. sz. melléklet: 1. ábra).

Mécs leírásai alapján a jó gésa nem csupán a művészetekkel van maradéktalanul tisztában, nem csupán a társasági illemszabályokkal, a politikával és a közgazdaságtannal, de páratlan konfliktuskezelő érzékkel is kell rendelkeznie, valamint a hallgatás képességével. Azért is jobb társaságok ők a férfiak számára, mert érzelmileg függetlenek. Egy feleség elfogult volna férjével szemben. A gésa ellenben mindenkihez egyformán kedves. Mozdulatai tökéletesre hangoltak, elegánsak, s hasonlóképpen elegánsan és rendkívül finoman fejezi ki gondolatait is. Társalgóművésznők ők, akiknek fontosságát nem szabad alábecsülnünk (Mécs 1942).

A gésák erkölcsösségéhez kétség sem fér. A jobb gésákéhoz, úgy értem. Ennek az oka egyszerű: minél erkölcsösebb, annál többet keres, annál többet ér. Igaz, hogy egy gésát rendkívül sok kísértés ér – jóval több, mint egy átlagos japán nőt –, és bizony előfordul, hogy rossz útra tér, de az ilyet a japánok is „romlott gésának” nevezik (Mécs 1942). Az igazi félreértés azonban nem e néhány züllöttebb gésa miatt alakult ki. Aki látta az Egy gésa emlékiratai című filmet – vagy olvasta a könyvet – az tudja, hogy a háború után jelentős mértékben megnőtt a kereslet a gésák iránt, mégpedig a Japánt megszálló amerikai katonák részéről. Ám akkor már korántsem a valódi gésák működtek a teaházakban, csupán magukat gésáknak kiadó könnyűvérű nők, akik a leromlott gazdasági helyzetben így kívántak pénzhez jutni, az amerikaiaknak pedig volt pénze. Így terjedt hát el ez a hazugság. De most beszéljünk az igazi gésákról.

A gésanövendékek különböző társadalmi osztályokból kerültek ki, de jellemzőbb volt, hogy a szegényebb családok adták el kilenc-tíz éves lányaikat a gésaháznak, amik tetemes összeget fizettek a szülőknek. Ez az összeg Mécs idejében körülbelül két-háromezer yen volt (Mécs 1942). A szerződés szerint, ha az összeget a család visszatéríti, úgy leányuk felszabadul. De az esetek többségében ez nem történt meg. A gésavállalkozó pedig rengeteg pénzt ölt a minél tökéletesebbnek szánt gésa kitaníttatására, amit a már gésaként tevékenykedő leánynak vissza kellett fizetnie.

A mai napig is a jelölt körülbelül egy évig sikomi-szanként, azaz szolgálóként tevékenykedik az okijában – ez valamiféle fogadóházszerűség, ahol együtt él a maikókkal és a gésákkal. Ez idő alatt megfigyelheti őket, valamint iskolába járatják. Haját le nem vágathatja, meg kell tanulnia a kimonó előírásszerű felöltését annak minden kiegészítőjével, és fontos megszoknia annak viselését is. Viszont mindemellett el kell végeznie a ház körüli munkákat, és csak azután mehet tisztálkodni és aludni, miután az okija minden tagja hazaért a vacsorákról és végeztek a mosdással, bármikor is jöttek meg (totooldala.gportal.hu). Ez egy igen nehéz időszak a gésanövendék számára.

Ezután következik az egy hónapos minari-szanság, amikor is elsajátítják a helyes testtartást, viselkedést, a vacsorahelységbe való belépéskori meghajlás megkívánt módját, valamint, hogy hogyan beszéljen a vendégekkel, milyen az elvárt, hagyományos szórakoztatás módja (totooldala.gportal.hu). A harmadik állomás a maikóság. Ekkor a maikó kap maga mellé egy oneszant, aki tulajdonképpen személyes tanítónő és gyám is egyben. Az oneszan tanítja meg szinte mindenre a gésajelöltet, és tanácsokkal is ellátja. Maikóként a leány új nevet kap, s hivatalosan is befogadják a hanamacsi (gésa negyed) nagy családjába.

A gésák képzése legnagyobb részben a megfigyelésen való tanuláson alapszik, legyen szó akár zenéről, akár táncról vagy bármi másról. A megfelelő illemet is így sajátítják el. Megvan a maga fortélya az ajtónyitásnak, az idősebbek megszólításának, a szobákba való belépésnek, illetve azok elhagyásának, a szakés pohár megtöltésének, a csésze átvevésének és helyretételének, az illő köszöntéseknek. Meg kellett tanulniuk, hogyan viselkedjenek a különböző személyek társaságában, idősebb társaiktól kezdve egészen a legfelsőbb körökig. Minden teaház felszolgálójának és az idősebb gésáknak a nevét illendő volt tudni. A gportál feljegyzései szerint, ha várakozás közben egy idősebb gésa lépett a gardrób-budoárba, a cipőt azonnal a cipőállványra kellett helyezni, segíteni kellett az öltözet levetésénél, azt azonnal rendesen össze kellett hajtani, majd a kézitáskát, a legyezőtartót és minden egyebet, ami nála volt, az állványra kellett helyezni. Ha az idősebb gésa késve érkezett a bankettre, lehajtott fővel illett köszönteni és átadni neki a helyet (totooldala.gportal.hu).

Ahhoz, hogy valaki gésa lehessen, minden tárgyból vizsgát kellett tennie. Aki valamiből háromszor megbukott, azt kizárták a gésajelöltek közül. A gportál szerint több hangszeren meg kellett tanulniuk játszani, sokféle stílusban, mint a samiszen-en (ez egy háromhúros gitárszerű hangszer), a cucumi-n (egy kicsiny dob, fellépéseken ezzel kísérik a táncosokat), az okavá-n és a taiko-n (ezek nagyobb méretű dobok), valamint fuvolán. Az énektudás is fontos volt – ez szintén több műfajban, továbbá megtanultak haikut és balladákat írni. A tánc különféle típusait is tudniuk és gyakorolniuk kellett. A hajviseleti variációkat elsajátították éppen úgy, ahogy a sminkelés technikáit. Az sem volt mindegy, milyen évszakban, hónapban mit hordanak (totooldala.gportal.hu).

 

A gésaság tehát rendkívül összetett és magas szintű dolog volt. A gésa szó japánul művészt jelent. Ők testesítik meg a legnagyobb női ideált Japánban, s ezt nem csupán a férfiak gondolták így. A feleségek féltékenykedés helyett ugyancsak őszintén felnéztek rájuk. Manapság a legtöbb jelölt 15 éves korában kezdi a tanulást, de van, aki csak 18 évesen, a középiskola elvégzése után választja ezt a hivatást. Mindazonáltal a romantikán túl ez a sors nem a legkönnyebbek közé tartozik.

 

5.3 Szamurájok

 

A busik, s azon belül is a szamurájok Japán legfényesebb példaképei. Életvitelüket a Busidó határozta meg, amely mai napig hatással van az egész ország alkalmazott illemtani elvárásaira.

 

A japán lázongások, parasztfelkelések és összecsapások miatt 645 után /ez a Nara kor kezdete/ a nemesek saját és városaik védelmére afféle rendőrséget hoztak létre. Ezeknek a katonai egységeknek a neve busi-dan volt, tagjai pedig a busik. Belőlük alakult ki később a szamuráj rend (konyv.netkukac.hu).

Sok illemszabály vonatkozott erre az életformára, amely leginkább a hűbérúr iránti szeretetből és az ő feltétel nélküli, halálig való követéséből adódott. A szamurájnak (1. sz. melléklet: 2. ábra) úgy kellett élnie, hogy minden cselekedetével példát mutasson embertársainak, így téve jobbá a világot. Ez volt az a mód, amellyel leginkább meg tudta hálálni szülei szeretetét és urának fizetségét. A szamuráj számára a legfontosabb a kötelesség volt (– ez ma is tükröződik a férfiak munkához való hozzáállásában). Csak az után következett az élet, majd a pénz. Az első minden esetben a becsület volt, még akkor is, ha ez a szamuráj életébe került is. Egy szamuráj akárhol is feküdt le aludni, lába sosem mutathatott ura felé, akárcsak lándzsájának vagy alabárdjának hegye. Ha bárhol szalmaköteget állított fel, hogy íjásztudását csiszolja, nyilainak sosem volt szabad ura felé leesniük. Ha valaki uráról beszélt – akár ő maga – azon nyomban talpra kellett ugrania, ha feküdt. Ha épp kényelmesen ült, akkor rögtön ki kellett egyenesednie. Ha hűbérura címerével díszített ruhái elkoptak, mielőtt a ruhákat a szemétre vetette, a címereket ki kellett vágnia és el kellett égetnie, hogy ne legyenek kitéve tiszteletlen bánásmódnak. Egy igazi szamuráj sosem emelhetett kezet, nem ragadhatott kardot asszonya ellen, mert ez a leggyávább viselkedések egyikének minősült. (És kéne minősülnie még ma is, nem csak Japánban!) Amennyiben legyőzték, s kénytelen megválni fejétől, a szamurájnak ellensége kérdésére hangosan és érthetően kellett nevét kiáltania, miközben emelt fővel, a félelem legkisebb jele nélkül mosolygott (Blomberg 2001).

Egy businak nem volt ajánlott másokról vagy saját magáról becsmérlően szólni. Beszédében körültekintőnek kellett lennie, s nem volt illendő buddhák és kamik (istenek) nevét ok nélkül mondogatni (vagyis már akkor sem volt szép dolog káromkodni). A saját kard dicsérete az etikett szabályainak súlyos megsértése volt. A businak semmilyen formában sem volt illő dicsekednie. (Az természetes volt ugyanis, hogy nem visel gyenge minőségű kardot, de ha mégis, még kevésbé vallotta volna be a nyilvánosság előtt.) Mindazonáltal a szamurájnak törvényes joga volt arra, hogy levágja ellenfelét, ha annak viselkedését tiszteletlennek ítéli (Blomberg 2001).

Leghíresebb jellemzőjük: a halállal való bármikori bátor szembenézésük. Egy szamurájnak minden reggel és este emlékeztetnie kellett magát esküjére, és arra, hogy akármikor kész meghalni. Külön szót érdemel a szamurájok szertartásos öngyilkossága: a szeppuku (nem harakiri! – a harakiri hasfelmetszést jelent, mely szót csak a külföldiek használták, japánok egymás közt soha, hiszen közönséges kifejezésnek minősül), amely a rövid karddal, a vakazasival történt akképpen, hogy a szamuráj általában kereszt alakú vágással, először balról jobbra, majd lentről fölfelé a köldök irányába vágta fel saját hasát. A japán hit szerint ugyanis az ember szelleme és lelke a hasában lakozik, s amikor a szamuráj felvágta azt, ezzel kitárta lelkét (Blomberg 2001).

A szeppukut rendkívül sok esetben hajtották végre magukon a harcosok. Például, ha megoldhatatlan problémával találták szembe magukat, vagy bocsánatkérésképpen, esetleg a gyűlölet, felháborodás kifejezésére, vagy valamiféle sérelem hatására. Volt javító szándékú szeppuku is, melyet a végső meggyőzés eszközeként használtak. Előfordult, hogy hűbéruruk iránti feltétlen hűségüket igazolták vele. Egy időben a hűbérúr halála után az egész háza népe szeppukut követett el. A lefejezés a csatákban vált szokássá, amikor a szeppukut elkövető fejét azért vágta le segédje, hogy azt az ellenség ne hurcolhassa magával győzelmi trófeaként. A szeppukura esetlegesen egy csata közben akkor lehetett szükség, amikor már eldőlt a harc. Élve fogságba esni ugyanis az egyik legnagyobb szégyennek minősült (Blomberg 2001).

Ha busit bűnnel vádoltak meg, ez volt számára az egyetlen elfogadható halálnem, amit el kellett követnie magán, akár bűnös volt, akár ártatlan. Egy időben mint kivégzési forma és kegy vált szokássá, ez volt a „halál ajándékozása”, melyben csak busi származásúak részesülhettek. A szeppuku – mint kivégzési forma – illemtana a következőképpen valósult meg: a segéd a szeizában (térdülés) elhelyezkedő, szeppukura készülő személy mögött állt és akkor vágta le annak fejét, amikor az (saját) hasába szúrta a kardot (Blomberg 2001).

A busi nők öngyilkossága kicsit másképp zajlott. Ennek módja a nyaki főütőér átvágása volt. Mielőtt azonban ezt megtette volna, össze kellett kötöznie bokáit, nehogy vergődésében lábai illetlen módon merevedjenek meg. Minden harcos származású nő magánál hordott egy külön erre a célra tartogatott kést, s már kislánykorában elmagyarázták neki az öngyilkosság technikáját. Az ő esetükben ennek egyik oka férjük halálba való követése, a másik pedig a háborús időszakban oly gyakori megerőszakolásból adódó szégyen elkerülése volt. A nők öngyilkosságának egy másik bevett szokása a vízbe ölés volt (Blomberg 2001).

 

1876-ban, a Meiji-restauráció kezdetén /Meiji – Taisho kor: 1868-1927/ betiltották a kardviselést, s ezzel a szamuráj-osztály megszűnt, ám a Busidó elvei tovább élnek. A szeppuku még a XX. század első felében is bevett szokás volt (Blomberg 2001). Ha a kamikaze pilóták akcióira gondolunk, az is a Busidó önfeláldozó szamuráj-szellemiségéből fakadt. De manapság is szinte mindennaposak az öngyilkosságok Japánban, legfőképpen a fiatalok körében. Ennek leggyakoribb formái az ablakból való kiugrás és a vonat elé ugrás. Többnyire a bűn jóvátételeként, vagy az ártatlanság demonstrálásaként követik el.

 

 

 

 

5.4 Miai kekkon

 

Nem is olyan régen még Japánban a legtöbb házasság „közvetített” volt, vagyis nem szerelem-házasság. Ez az úgynevezett „miai kekkon” intézménye. Általában a házasulandó korba érkezett fiatalok szülei, felmenői kezdeményezték a megfelelő partner kiválasztását, Hidasi szerint anyagiakat és energiákat nem kímélve (Hidasi 2003). A jelenleg házasságban élők legnagyobb része ebben formában tett szert egész életre szóló társra.

 

Természetesen ez sosem működött oly szívtelenül, mint ahogy azt mi elképzeljük. Elvégre az öregek is azt akarták, hogy gyermekük egész életében kölcsönös szeretetre, és megértésre találjon élete párjánál. Kivételek persze akadtak, de a világ mely részén nem? A szívtelen, összekényszerített házasságok többnyire a leggazdagabb és a legszegényebb rétegekre jellemzők, nem csak Japánban.

A gyermekek többnyire engedelmesen vetették alá magukat a szülők akaratának, a konfuciusi értékrendnek megfelelően. Ezekben a házasságokban a házasságkötés legfőképpen gazdasági és társadalmi szempontok alapján történt. Persze az ügyesebb, előrelátóbb szülők már a gyermek kicsi korában felmérték a szóba jöhető, majdani párnak valókat, és lehetőség szerint úgy intézték, hogy gyermekük sok időt töltsön a legalkalmasabbakkal… hátha kialakul a szerelem (Mécs 1942). De a közvetítős variációnál is a legtöbb esetben a gyerekek vétózhatnak.

A miai kekkon közvetítőn vagy közvetítőkön keresztül történik. A pár esetleges első találkozásán ők is részt vesznek, akárcsak a szülők, néha egész rokoni kísérettel. A randevú után a felek a közvetítőn keresztül nyilatkoznak, hogy van-e hajlandóságuk a további ismerkedésre. Ez kivédi a közvetlen színvallás kellemetlenségeit. Kölcsönös szimpátia esetén általában van lehetőség arra, hogy az ismerkedés menete önálló fordulatot vegyen.

A házassági kapcsolat egy kölcsönös függőségi viszony, és egészen addig nem is szokott semmi gond lenni, amíg a felek meg tudnak felelni szerepüknek. Amíg a férjnek van jó munkája, vagyis megélhetést tud biztosítani, s amíg a feleség el tudja foglalni magát családszervezési feladataival, addig nincs probléma. Hidasi 2003-as könyve szerint a családon belüli kommunikáció a házastársak között átlag napi 9 perc, így nehezen jut idő például nagy érzelmi viharokra, veszekedésekre. És mivel nem azzal a céllal köttetett, akár a szexuális kapcsolat teljes hiánya sem vezet váláshoz (Hidasi 2003).

 

Máskülönben a válások száma hihetetlenül alacsony volt egészen az amerikai kultúra betöréséig. Manapság leginkább középkorú nők adják be a válópert, akik a gyerek vagy gyerekek kirepülése után úgy érzik, még tudnak új életet kezdeni.

 

5.5 Szex – a tabu, ami nem tabu

 

A házastársak közötti aktív szexuális élet az első gyermek születéséig jellemző Japánban. Utána kicsit megnehezíti a dolgot, hogy nincs külön kiságy a gyereknek, aki így a szüleivel alszik… pontosabban közöttük. A kicsinek nyilván nagyon megnyugtató, hogy érzi szülei közelségét éjszakáról éjszakára, de az intim együttlétnek nem kedvez ez az alvási rendszer. Miután elszáll a gyermek első hét-nyolc éve, lassacskán saját szobába költözik. De mivel a japán lakásoknak nem sok valódi fala van és a tolóajtók is papírból készülnek, mindennemű hangszigeteltség híján ugyancsak nem nyílik lehetőség a hálószobákban (1. sz. melléklet: 5. ábra) a nemiségre.

 

Éppen ezért nagy a kereslet Japánban az úgynevezett garni-szállókra (1. sz. melléklet: 3. ábra), vagy szerelem-hotelekre, ahol a párok bármilyen nekik tetsző környezetben lehetnek együtt. Noé bárkája, hatalmas cukorsüvegek, kastély utánzatok, repülő csészealjak, középkori várak, stb. mini-Disneylandje várja az intimitásra vágyókat. Erotikus menedékhelyek ezek, ahol az elképesztő szobákban mindenféle elképzelhető erotikus holmi megtalálható. Egy középkategóriájú lakosztály karaoke automatát, vízágyat, videó játékokat, videokamerát, tévét (pornócsatorna előfizetéssel), romantikus zenetárat, óvszer- és masszázsolaj készletet tartalmaz. Akik vadabb élményre vágynak tematikai szobákba mennek (Fogorvosi rendelő, Csillagok Háborúja, Arab románc, stb.) (1. sz. melléklet: 4. ábra). Naptól, napszaktól, szolgáltatásoktól függően egy lakosztály kibérlése 40 dollártól akár óránkénti több száz dollárra is rúghat. Legfőbb jellemzőjük, hogy rendkívül tiszták és diszkrétek (Kelemen 2001). Szerény becslések szerint körülbelül harminc-ezer van belőlük az országban. A prostituáltak és partnereik kevesebb hányadát töltik ki a látogatóknak, mint a többiek. Ehhez a felméréshez képest állítólag egy ilyen szálló igénybevétele teljesen anonim. Kelemen szerint ugyanis a párok, miután a kivilágított fotókat tartalmazó pulton egy érintéssel kiválasztják a szobát, egy vékony résen fizetnek, és ugyanott megkapják a szoba kulcsát is. Lakosztályukba a padlón végigfutó fénycsík vezeti el őket (Kelemen 2001).

Ahogy Hidasi írja, a szexet a japán társadalom rendkívül gyakorlatiasan kezeli. Egyszerű fizikai igénynek tartja, amely kielégítéséhez a kulturált szolgáltatói hátteret meg kell teremteni (Hidasi 2003). Japán valahogy tudja, és elfogadja, hogy a szexnek nem feltétlenül előfeltétele a szerelem. „Soap-land”-eket is létrehoztak, ahol „soap-lady”-k kínálják szolgáltatásaikat. Ezek részleteibe most nem bocsátkoznék, akit érdekel, olvassa el Kelemen cikkét.

Japánban rengeteg pornográf, és erotikus töltetű ponyva van forgalomban. A látszólag prűd nyugati ember számára igen meghökkentő az a látvány, hogy öltönyös urak a közlekedési járműveken olvasgatják ezeket a kiadványokat. Úgy tűnik itt valami miatt egész másként kezelik a szexualitást. Egy időben jellegzetes volt, hogy a zsúfolt járatokon a tömegben elcsábulva némelyek tapogatásra vetemedtek. Ez a dolog addig fokozódott, mígnem a nyugodt közlekedésért felelősek „női kocsi” feliratú szerelvényeket nem csatoltak a járatokra, ahová férfiaknak tilos a beszállás (Hidasi 2003).

Sajnos a fiatal lányok között is gyakorta felüti a fejét az esetleges alkalmi prostitúció, zsebpénz kiegészítési célzattal. De az sem ritkaság, hogy jó pénzért eladják használt, mosatlan alsóneműiket – ezeknek a szex-piacon rendkívül nagy keletje van. Főleg, ha további vágyfokozónak diszkrét kis képet is mellékelnek magukról a bugyihoz (Hidasi 2003). Érdekes, hogy igazán jelentős társadalmi megmozdulás nem indul ezeknek megszűntetésére.

 

A társadalmi megítélés eléggé toleráns a férfi félrelépőkkel szemben. Nem ritka, hogy a japán feleségek tudnak férjeik ügyeiről, ám ez még nem válóok. Ellenben a nők „botlásaival” kapcsolatban már jóval szigorúbb a japán közösség. Hiába, nincs igazság. De a viszonylag nagy nyílt szexuális hozzáállás ellenére nagy udvariatlanság másokat szexuális problémáinkkal traktálni. Ne tegyük. Gondjainkkal inkább orvost keressünk fel, vagy vegyünk egy jó kis szex-újságot a vonatútra, hátha megtaláljuk benne a megoldást.


 

6.      A fürdőzés kultúrája

 

Már Mécs Alajos írja, hogy Japán az egyik legtisztább ország a világon (Mécs 1942). A fürdőzésnek itt hagyománya van. Rengeteg hőforrás, úgynevezett „onsen” (2. sz. melléklet: 6-7-8. ábra) található ezen a vidéken, s a klíma miatt használják is ezeket. Tokiótól nyugatra és délre nem különösebben kemény a tél – leszámítva az északi részeket, ahol néha két méter hó is leesik egyszerre –, olyan 5°C körüli, de a helyzetet rontja, hogy a fűtés még 2003-as források szerint se volt bevezetve a lakásokba (Hidasi 2003). Ezt Yumiko is megerősítette. Légkondicionáló van ugyan, de mivel a szobák vékony falúak, az ablakok pedig szimplák, így maximum 18-20 fokot lehet vele elérni. A japánok inkább lokális melegítéssel próbálják fenntartani testhőmérsékletüket. Hidasi leírásai szerint rengeteg elektromos holmit hoztak forgalomba erre a célra, mint például papucsokat, derékmelegítőket, szőnyegeket, takarókat és párnákat (Hidasi 2003). Ezek is a japán csoda részei. Valamint az ebédlőasztalka aljára hősugárzót szerelnek, azt beborítják vastag pokróccal, hogy a meleg ki ne szökjön, aztán a lábukat bedugják alá evés közben. Régebben – elektromosság híján – ezt úgy oldották meg, hogy az asztalka alá gödröt ástak, és ott parazsat hevítettek. De a legjobb mód még mindig a fürdők igénybe vétele.

 

Az onsen-ek közismerten gyógyhatásúak, számos híres gyógyközpont is kialakult így Japánban. Terebess Gábor, honlapján több típusukat is megnevezi. Vannak pezsgőfürdők, ezek az úgynevezett „homatsuyoku”-k, vízesésszerű onsenek, japánul „utaseyu”-k – ezek rendkívül jó masszírozó hatásúak –, léteznek szaunára emlékeztetők, azaz „mushiburo”-k, valamint iszapfürdő jellegűek, ezek a „sunamushiyu”-k. A „rotenburo” nyitott, kinti fürdőt jelent. Ez kellemes, természetes környezetben van, és rendkívül alkalmas relaxációra. Az „ofuro” meleg vizű fürdő, amely kifejezést lehet használni bármely helyen történő fürdő vételére (terebess.hu).

Mécs idejében a japán utca rendes esti képéhez tartozott, hogy felnőttek és gyerekek egyformán mentek a gőzfürdőkbe vacsora előtt, mivel az otthonokban nem volt fürdőszoba. A férfiak a kezükben kis zacskót vittek, abban tartották a szappant, törülközőt, borotvát, szájukból kilógott a fogkefe. (A Világfalu szerint, amíg nem volt szappan, addig pamutzacskóba tettek rizshéjat, és azzal dörzsölték végig a testüket.) Kifelé jövet inkább a nők voltak feltűnőek, ahogy kibontott, nedves hajuk a vállukra omlott, s hogy a kimonót védjék, a törülközőt a nyakuk köré kerítették. Útközben, a villamoson pedig egyre simogatták, fésülték, rendezgették lassan száradó hajukat (Mécs 1942).

Ezek a fürdők rendkívül olcsóak voltak úgy régen, mint ma. Az önkormányzatok tartják fenn őket, mivel a tisztaság és felfrissülés mindenkinek egyformán jár Japánban. Még a majmoknak is, akik az északon levő területeken szintén ezzel a jó szokással, tömegesen védekeznek a hideg ellen. A japánok nekik is építettek külön rotenburokat, mert a majmok nem nagyon tartották be a fürdő-illemtant, kikergetni pedig nem igen lehetett őket.

De ha már az illemszabályoknál járunk, fel is sorolom őket, a Világfaluban ezeket Kepesék is külön részletezik. Koedukált fürdő elméletben nincs, de Sakai Yumiko ezt cáfolta, elmondása szerint elvétve ugyanis előfordulnak. A megszokott azonban inkább az, hogy a férfiak és a nők számára külön fürdőket hoznak létre, ugyanis itt mindenkinek meztelennek illik lenni. A ruhákat az öltözőkben kell levenni és polcokra, kosarakban lehet elhelyezni. A közös részbe már mindenki csak tisztán mehet be, tehát előtte alaposan le kell mosdani szappannal az előtérben. Régen erre a célra igénybe lehetett venni a csutakoló ember szolgáltatásait, aki kérésre lemosdatta a fürdeni vágyót. Ez az illető még a női fürdőkben is férfi volt. Szappant a közös medencébe bevinni már nem csak, hogy nem illik, hanem egyenesen tilos. Itt már hangoskodni udvariatlanság, halkan lehet beszélgetni, de a fürdő valódi célja a lazítás, a relaxáció.

Kaji és Hama az otthoni fürdőzés illemszabályait is ecseteli. A kádakba szintén nem való a szappan. Mielőtt beszállnának, előtte itt is le kell mosdani alaposan, és csak tisztán lehet belépni, elvégre ugyanazt a vizet használja mindenki. A házi fürdőzésnek megvan a maga családi rendje. Először az apa fürdik, majd a fiúgyerekek, a lánygyerekek, végül az anya. A kisgyermekek valamely szülőjükkel együtt mennek a kádba. A fürdőszobába külön „fürdőszoba” feliratú papucsot illik húzni (Kaji – Hama 2001). A fürdők vize melegített vagy hőforrás lévén 43-45 °C, vagy még ennél is forróbb.

 

A gyógyfürdőkre ugyanazok az illemszabályok vonatkoznak, mint az általános fürdőkre. Nyaranta is – amikor két és fél hónap esős időszak köszönt Japánra – igazán frissítő élmény egy forró fürdőben elücsörögni a kinti párás meleg után, akárcsak az őszi tájfunok idején. És persze nagyon higiénikus is.

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

Profilkép


 

Elérhetőség

Fehér-Deák Marianna

- Facebook
- E-mail

nofre7@gmail.com




Statisztika

Online: 2
Összes: 92972
Hónap: 1486
Nap: 67