Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

SZAKDOLGOZAT (2.RÉSZ)

2008.09.09

7.      Vendégségben

 

A japánok nem szívesen hívnak senki idegent otthonukba, ami miatt nagyon sok Japánba látogató panaszkodik. Előfordul, hogy számtalanszor járnak ezen a csodás vidéken, és mégsem sikerül belülről megnézniük végre egy igazi japán otthont. Ez a nép meglehetősen zárkózott, amit Yumiko is megerősített.

 

Hidasi azt írja (Hidasi 1998), hogy a család témája amúgy is majdhogynem tabu, hiszen a japán etikett szerint az egyén önmagáról és övéiről csak lekezelő, lekicsinylő, becsmérlő hangon nyilatkozhat. Sakai Yumiko ezt a tisztelet kifejezéseként magyarázta nekem. Olyan ez, mint a meghajlás: ha ki szeretnék fejezni, hogy a másikat többre tartják, lejjebb hajolnak, mint ő. Verbálisan ezt önmaguk és családjuk becsmérlésével formálják szavakba.

Zárkózottságként lehet értelmezni azt is, hogy százszor inkább elvisznek egy drága helyre vacsorázni, mint hogy otthonukban fogadjanak minket. Persze ez nem csupán a külföldire vonatkozik, saját honfitársaikkal szemben is bizalmatlanok. Mécs szerint ennek megvan a maga történelmi vonatkozása, méghozzá a Tokugawa shogunátus idejéből /1603-1868/. Ekkoriban ugyanis a legjobb barátjuk is politikai besúgó lehetett, és sok japán inkább kettéharapta volna a nyelvét, mintsem hogy olyat mondjon, ami személyével, vagy családjával függ össze (Mécs 1947). A pletyka ellen ez a módszer ma is remekül beválik. Yumiko erre inkább a kényelmi szempontokat hozta fel. És valóban: ha egy japán otthonba egy külföldit hívnak, a vendéglátónak rengeteg dologra fel kell készülnie. Semmi esetre sem szeretné ugyanis, ha a látogató nem érezné jól magát, nem ízlene neki az étel, esetleg nem tudná megenni azt a pálcikával („hasi”), vagy kényelmetlenül ülne a tatamin, hiszen székhez van szokva, stb. Egy étteremben (2. sz. melléklet: 9. ábra) már jóval kevésbé érzik magukat feszélyezve, hisz a számlán kívül nem kell aggódniuk semmiért. Ám ha a sors mégis oly kegyes volna hozzánk, hogy szerencsénk van japán barátunk lakásában élvezni a vendégszeretetet, arra az esetre fontos előre ismerni néhány alapvető szabályt.

Ha felajánlanak egy vacsorát az otthonukban, még véletlenül se erősködjünk, hogy a hívó fél pontosan mondja meg, mikor, hol és kivel. Lehet, hogy a meghívást már holnap behajtják rajtunk, de az is lehet, hogy csak néhány hónap múlva. A japánok egyszerűen ilyenek. Legyünk rá felkészülve, hogy bármelyik nap csörrenhet a telefon, hogy megkérdezzék: „Akkor ugye a holnap megfelel?” Ha mi vagyunk a meghívók, úgy a helyzet sokkalta könnyebb, ugyanis előre tudjuk közölni a nekünk megfelelő napot. Hidasi bevallása szerint erre a japán ismerős rendszerint lelkesen rábólint, aztán meg a végső percben képes lemondani, és kiderül, hogy a megbeszélt időpont neki eleve nem is volt jó. Csak nem akart minket megbántani… Minden bizonnyal az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy mi magunk fogjuk lefújni az estét valami előre nem várt halaszthatatlan dolog miatt, és akkor sosem derül fény arra, hogy ő nem ért volna rá. Így az érzékeny harmónia a két fél között nem ingott volna meg egy pillanatra sem, vagy legalábbis nem miatta (Hidasi 1999).

De tegyük fel, hogy ezúttal sikerült összehozni a találkozót, és lehetőségünk adatik bepillantást nyerni egy japán család otthonába. A japán illem másképpen kezeli az időt, mint a nyugati kultúrák. Sokkal lazábban. Ebben az országban amúgy is később kezdődik a nap és később is zárul, mint nálunk. Korán nagyon ritkán kell kelniük. Az üzletek sem nyitnak korán, általában sokkal inkább tíz óra után várják a vásárlókat. Az etikett szerint illik úgy tennünk tehát, mintha korlátlan idő állna rendelkezésünkre a másik számára. A vendéglátók sem fognak kidobni bennünket, sőt, addig fognak marasztalni, amíg majdhogynem összeesnek a fáradtságtól. Vagy mi össze nem esünk szinte. Ennek az az oka, hogy nem illik semelyik félnek sem úgy tenni, mintha meg akarná szakítani a kellemes együttlétet (Hidasi 1999). Az ilyesmire akkor is számítanunk kell, ha nem házhoz várnak minket vendégségbe, hanem csak éttermi vacsorára, vagy partira megyünk japán társasággal. Ugyanis még a főprogram után kisebb csoportokra bomolva is új helyre kell beülni velük, hogy éreztessük egymással, mennyire jól érezzük magunkat együtt.

Hidasi felvázolja azokat a témákat, amiket jobb, ha nem érintünk japán társaságban (Hidasi 1998). Nem szokás testi bajokról beszélni, fejfájásról és hasonlókról panaszkodni, mivel itt nem illendő saját problémánkkal másokat „terhelni”. Jobban tesszük minden esetben, ha inkább tartjuk magunkat. Amennyiben nagyon rosszul vagyunk, inkább ne menjünk sehova. Munkatársainkat, vállalatunkat, és hazánkat ne becsméreljük, mert megvetésben fogunk részesülni. Az ő kultúrájukban az ilyen ember nem méltó annak a közösségnek a képviseletére, amelynek tagja. Vicceket ne nagyon meséljünk nekik, kerüljük a szarkazmust is. Az ő humorérzékük teljesen más jellegű, és amúgy is folyton a félreértéstől félnek. Sokkal inkább jellemzőek rájuk – mint a keleti kultúrákra általában – a bölcs, példázat értékű szólás-mondások. Jó tudni néhányat arra az esetre, ha frappánsan akarunk válaszolni valakinek, mert Hidasi szerint a japán fél garantáltan nem fog visszakérdezni, még ha nem is érti, hogyan jön ez a témához.

Sokan állítják, hogy a japánoknak nincs is egyáltalán humorérzékük, de Kaji Sahoko és Hama Noriko egy olyan humorműfajról ír, amely nem eléggé ismert a nyugatiak számára (Kaji – Hama 2001). Ez az úgynevezett „rakugo”. Ebben a műfajban egyetlen komikus ad elő egy-egy mesét többnyire hagyományos japán viseletben, kényelmes ülőpárnán elhelyezkedve (2. sz. melléklet: 10. ábra). Eszköze kizárólag egy legyező, amellyel képes elvarázsolni a hallgatóságot csodálatos világokba, amit szamurájok, csípős nyelvű polgárok, falubolondjai, és házsártos feleségek népesítenek be. Az összes szereplőt ez az egyetlen mesélő jeleníti meg, amely kivételes színészi teljesítményt kíván. Egymás között a japánok inkább bolondot csinálnak magukból a nevetés kedvéért, és ezt a többiektől is elvárják, ekkor tudnak igazán felszabadulva nevetni. Ezen kívül pedig a szójátékokat is nagyon kedvelik.

A pénzt, a keresetet lehetőleg ne hozzuk szóba, mert ez is tabunak számít. (Ami mellesleg nem csak Japánra vonatkozik.) A kritikát pedig hagyjuk a hátunk mögött, mert ugyan előfordulhat, hogy szinte már erőszakosan próbálják kiszedni belőlünk, mi az, ami nem tetszik nekünk a japán életben, de ha elmondjuk, tudnunk kell, hogy lelkük mélyéig sértjük vele őket, még akkor is, ha látszólag harsányan mulatnak rajta (Hidasi 1998). Az orrfújás hangjától minden japán undorodik, ezért ezt lehetőség szerint ne előttük tegyük. Társaságban papírzsebkendő helyett ők inkább krákognak és szipognak, ha nátháról van szó – ezt meg persze számunkra szörnyű hallgatni, de ha Japánban járunk, nekünk kell alkalmazkodni. Sakai Yumiko szerint, ha tüsszentünk, ne várjuk, hogy mosolyogva azt mondják: „Egészségére!”… Ilyenkor nekünk kell elnézést kérnünk, amiért baktériumokat szórtunk szét.

Amely szobát tatami (gyékényszőnyeg) borít, oda cipővel, papuccsal belépni mindenhol nagy sértés (Hidasi 1998). Itt csak zokniban, vagy mezítláb lehet lenni. De ha belépünk egy japán otthonba, az első dolgunk ott is a cipő levétele legyen. Ez egyrészt a tisztelet jele, de értelmezhetjük úgy is, hogy jelképesen a küszöbön letesszük a kinti világot. Másrészt pedig higiéniai szempontból is fontos. A japánok a sintó miatt amúgy is tisztaságmániások.

 

S végül ne feledjük, hogy a megszokottól való eltérés minden tekintetben számukra negatív értéket hordoz. Amúgy meg érezzük jól magunkat, mindent százszor köszönjünk meg, és alaposan nézzünk körül, mert ritka élményben van részünk, amely kevesek számára adatik meg.


 

8.      Ajándékok

 

Az ajándékozásnak nagy hagyományai vannak Japánban. Különösen év végén és nyár közepén nagy szokás. A téli ajándékozás neve „oseibo”, a nyárié „ochugen”. Ilyenkor mindenki olyannak küldenek ajándékot, akinek hálájukat és szeretetüket szeretnék kifejezni. Manapság ezt áruházi csomagküldő szolgálattal bonyolítják le, de amíg az nem volt, addig általában váratlanul meglátogatták egymást, aztán órákig hajlongtak és beszélgettek a kapuban.

 

Ha vendégségbe megyünk, mindenképpen vigyünk magunkkal valami ajándékot. A pénzajándék esküvőkön, temetéseken, és minden más alkalommal is elfogadott dolognak számít. De csakis a készpénz, és abból is az új, ropogós, még szinte steril bankjegy. Ha ezt elhelyezzük egy gyönyörű, ámde diszkrét borítékban, már kész is a tökéletes ajándék. Amúgy is vigyáznunk kell arra, hogy Japánban nem illik személyes ajándékot adni. Nem szabad kiderülnie, hogy mennyire ismerjük a másikat, nem lehet árulkodó (Kaji – Hama 2001).

Kaji Sahoko és Hama Noriko szerint sokkalta szerencsésebb valami praktikus dolgot választani (3. sz. melléklet: 11. ábra). Ilyen például a szappan, a törülköző, a mosószer, a szárított tengeri fű, a friss rák, különféle konzervek, tea, keksz, száraz tészta, főzőolaj, sör, bor, pálinka, gyümölcs, zöldség. A lényeg ugyanis nem a tartalom, hanem a forma (Kaji – Hama 2001). Az ajándék mindig csak gesztusértékű legyen. Nem szabad túl értékeset vinni magunkkal, mert azzal lekötelezzük a másikat. Japánban ugyanis ajándékra ajándékkal felelnek, és ugyanabban az árkategóriában – vagy kicsit drágábban –, mint amiben mi is ajándékoztunk. Nem terhelhetjük meg vendéglátónkat költséges meglepetéssel. Mécs kiegészítései szerint viszont abban az esetben, ha olcsóbb ajándékot kapunk vissza, mint amilyet adtunk, annak hátterében valami szomorú esemény áll. Ilyen lehet például a temetésre vitt figyelmesség, amelyet csak fele értékben illik viszonozni (Mécs 1942).

Meglepetést soha ne adjunk át művészi csomagolás nélkül (3. sz. melléklet: 12. ábra). Ahogy Kaji és Hama írja, még egy aranyóra is kevesebbet ér papírzacskóban, mint két kilogramm Mitsukoshi papírba csomagolt vaj (Kaji – Hama 2001). Ha zöldséget vagy gyümölcsöt választunk, a fő szempont itt is az íz helyett a szín, a forma, és a ritkaság. De ha más nem, legalább dörzsöljük ragyogóra.

A Világfalu alapján az ajándékot az etikett szerint mindig szinte mentegetőzve adjuk át, aminek a lényegeképpen megemlítjük, hogy ez csak egy kis semmiség. Ennek oka a már említett lekötelezettség, amitől meg szeretnénk kímélni a másikat. Arra pedig legyünk fölkészülve, hogy senki nem fogja előttünk kibontani, amit adtunk. Hálásan megköszönve félre fogják tenni. A japánok ugyanis kínosan ügyelnek arra, hogy meg ne bántsák a másikat. Ebben az esetben fenn állna a veszélye annak például, hogy ha az ajándék véletlenül nem tetszenék, ez a pillanat törtrésze alatt átfutna az arcukon, és ezzel rémes helyzetbe hoznák azt, aki annyit fáradozott a gondos, művészi színvonalú csomagolással.

 

Végezetül pedig ajándékot nem elfogadni itt is hatalmas udvariatlanságnak számít, ilyesmivel senkit nem sérthetünk meg (Kaji – Hama 2001). Még akkor sem, ha tudjuk, hogy most is ugyanazt fogjuk kapni, amit már 10 éve kapunk, és mindennél jobban unjuk, esetleg kifejezetten utáljuk a kapott dolgot. Szépen mosolyogjunk, alaposan köszönjük meg, és tegyük félre, ahogy japánban mindenki teszi. Aztán pedig véletlenül se felejtsük el viszonozni az örömöt, amit okoztak nekünk!


 

9.      Étkezések

 

Van néhány dolog, amit fontos tudnunk a japán étkezési szokásokról. Ételekről nem nagyon szeretnék írni, azt úgyis mindenki megtapasztalja saját maga, ha úgy adódik.

 

9.1 Gochisosama!

 

Tegyük fel, hogy vacsorára szeretnénk invitálni egy japánt. Ebben az esetben illetlenségnek számít megkérdezni, hogy általában mit szeret enni az illető. Ehelyett vagy előállunk valami speciális eledellel, vagy felkészülünk minden eshetőségre és elkészítjük az összes szóba jöhető ételvariációt. Fordított helyzetben ők is így csinálják. Esetleg nagyon finoman sugallhatjuk, hogy mi az, amit már nagyon rég ettünk, pedig annyira ízlik!

 

A köszönetekkel sose fukarkodjunk. A japánok is minden cselekedetüket bocsánatkéréssel, vagy hálálkodással veszik körül (Kaji – Hama 2001). Ezt Yumiko is igazolta. Például amikor leülünk az asztalhoz, nem illendő egyszerűen nekilátni a fogásoknak. Be kell jelenteni, hogy élni fogunk a házigazda vendégszeretetével, ami japánul úgy hangzik: „Itadikamasu!” Ezt ajánlott mindig elmondani, ha a közelben japán fülek is hallanak. Tehát vendégségben, vendéglőben, vagy akár ott is, ahol mi vagyunk a házigazdák.

 

Az étkezés befejeztével is illendő megdicsérni a fogásokat, akár finomak voltak, akár nem. Ez udvariasan így szól: „Gochisosama!” – ami körülbelül annyit jelent, hogy „Hát ez valóban csuda finom volt!”

 

9.2 Szürcsölünk és csámcsogunk

 

Számunkra sok furcsa szokás van Japánban életben. Amíg a nyugati kultúrákban a szülők magukat nem kímélve szidják csemetéiket, hogy azok egyenek minél halkabban és csukott szájjal, addig Japánban épp az ellenkezőjére tanítják a kicsiket.

 

Náluk az asztalnál teli szájjal beszél mindenki. A zajos étkezés igazi hagyomány errefelé. Csámcsognak és ajakcuppogtatnak, így illendő ugyanis kifejezni, hogy az éppen fogyasztott étel mennyei finom (Kaji – Hama 2001). A tésztát szívogatják, a levest szürcsölik, akárcsak a teát. (Kivéve a teaszertartásokon.) Mécs Alajos derít fényt ezeknek a szokásoknak az okaira. A csámcsogás titka az ízek igazi élvezete, amit a japánok a kínaiaktól tanultak el. Csukott szájjal ugyanis sosem ismerheti meg az ember az étel valódi aromáját (Mécs 1942). Én itthon, csöndes magányomban többször is kipróbáltam, és tökéletesen egyet kell, hogy értsek vele. Valahogy minden sokkal markánsabbá válik így. Furcsán hangzik, de olyan, mintha az ember a szájával is érezné az étel illatát, és az orrával befogadná annak ízét. Jóval teljesebb képet kap az érzékelés a csámcsogás útján az adott finomságról, legyen szó akár gyümölcsről, csokoládéról, tojásrántottáról vagy kaviárról. Ismeretlen világok nyíltak meg előttem, amelyek addig rejtezve gubbasztottak az orrom előtt. Mintha a szemünkkel is hallanánk, és az ujjunkkal is látnánk. Mély bölcsesség rejtezik tehát e hagyomány hátterében.

A szürcsölés mögött már sokkal prózaibb okok állnak. Méghozzá a klíma. Ezen a vidéken ugyanis például a kolera vagy a tífusz rendkívül könnyedén veti meg a lábát, ezért a japánok igyekeznek mindent olyan forrón fogyasztani, amennyire csak lehetséges. Az ilyen forró dolgokat azonban nem lehet másképp, szürcsölni kell (Mécs 1942). Hiába védenek manapság már oltások ezektől a szörnyű betegségektől, a szokás végül megmaradt, sőt illemtani szintre minősült még hideg ételeknél, italoknál is.

 

Ha japán társaságban étkezünk, egyvalamire tehát nagyon kell ügyelnünk: élvezzük az ízeket hangosan!

 

9.3 Tálalás, mint esztétikum

 

Sakai Yumiko mesélt a japán terítési szokásokról, amit olvasmányaim is alátámasztottak. A hagyományos étkezés tatamin ülve történik. Mindenki kap egy külön, személyre szóló tálcaasztalt. Nincsenek közös tálak, ahogy az a nyugati kultúrákban megszokott. Vereb Katalin részletes leírást ad erről:

 

Az egész japán világot áthatja az ötös szám misztériuma, amely a buddhizmushoz kötődik. A buddhizmus öt természeti eleme ugyanis a tűz, fa, föld, fém, víz. A főzés is ennek megfelelően történik: A szakács az öt ízt használja – a csípőset, a fanyart, a keserűt, az édeset, és a sósat. Öt módon készíti el az ételt: főzi, párolja, roston süti, zsírban/olajban süti, vagy nyersen tálalja. A terítés is az ötös szám jegyében valósul meg, hiszen a hagyományos étkészletek is öt darabból állnak (Vereb 2002).

A tálcaasztalkán öt edényt rendeznek el 30 cm2-en, a színek és az alakok tökéletes harmóniájában. A tálcán található egy rizses csésze, egy „lapos tányér”, egy kis edény a savanyúságnak, egy másik a szósznak, és egy lakkcsésze a levesnek. Ezen kívül még ott van a pálcikatartó, valamint egy mellékfogás. Annak is mindig nagy figyelmet szentelnek, hogy hol és hogyan hagyjanak üres helyet a tálcán, hogy az étel szépsége a leginkább kihangsúlyozódjon. A japánok tehát szemmel is esznek. Egy gondosan megterített asztalkán ugyanis nem csupán az öt íz, de az öt szín is fellelhető: a zöld, a sárga, a piros, a fehér és a fekete. Minél változatosabb a látvány, minél esztétikusabb, az étel annál jobban ízlik (Vereb 2002). Ez a nép igazi mesterévé vált a terítés művészetének. Sok érdekességet lehetne még írni a különböző edények formájáról, anyagáról és történelméről, akárcsak a tálcaasztalkákról, de az már nem kapcsolódik az illemhez, így ennek mindenki maga lesz kénytelen utánajárni, ha érdeklődik a téma iránt.

A hagyományos japán ételeket „hasi”-val (pálcikával) illik enni. Ennek megvan a maga technikája, amit véleményem szerint nem oly nehéz elsajátítani, mint ahogy azt sokan gondolják. Nagy illemtani vétség az evőpálcikát nem rendeltetésszerűen használni. Például ne tűzzük zakónk zsebébe, mint szuvenírt. Az étkezéseknek Japánban mindig ünnepi jellege van, tartsuk ezt tiszteletben. Sose szúrjuk a hasi-t a rizsbe, az halott embert jelent (Hidasi 1998). Yumiko állítja, hogy az éttermek legtöbbjében, ahol európai ételeket kínálnak, európai módon is terítenek meg, tehát számíthatunk a késre, villára, kanálra.  Japánban sem illendő fölé hajolni az ételnek, akárcsak minálunk. Itt is él az az illemszabály, hogy az ételt vigyük a szánkhoz, ne a szánkat az ételhez. Mivel azonban a tálcaasztalka igen alacsony – jóval alacsonyabban van, mint amit nyugati ember megszokott –, így az edénykéket nyugodtan a kezünkbe foghatjuk és felemelhetjük körülbelül mellmagasságba. Ez így illik és így is kényelmes. Súlyos véteknek számít a közös tálban lévő ételt a saját evőpálcikával megfogni, majd mégsem kivenni. Ugyancsak hatalmas udvariatlanság a közös edényből közvetlenül a szánkba lapátolni az ételt.

 

Az otthoni főétkezés a vacsora, amit a háziasszony készít el. Ha a férj csak későn érkezik haza, a feleségnek akkor is meg kell várnia (Katona-Simon 1998/1999). Mindent egyszerre tesznek ki az asztalra, aztán lehet csipegetni tetszés szerint (3. sz. melléklet: 13-14. ábra). Ennek egy nagy hátránya az, hogy bizonyos ételek jóval hamarabb kihűlnek, mint a többi. Viszont a fogásoknak nincs sorrendjük. Ez ellentétes azzal, amiről Mécs ír. Igaz, hogy az a forrás elég régi, mégis azért bejegyzem ide: Mécsnek ugyanis egy japán miniszteri tisztviselő mondta el annak idején, hogy például rizst csak akkor kér az ember, ha már befejezte az étkezést, rizs után úri ember nem iszik alkoholt, evés után a rizses csészébe teát kell önteni, mert csak így lehet azt teljesen kitisztítani, valamint rizst hagyni a csészében egyenlő a haraggal (Mécs 1942).


 

10.      Teaszerelem

 

Japán legfőbb itala a tea. Isznak zöldet – hidegen és melegen, kínai feketét – hidegen, angolt – hidegen, néha tejjel, és végül árpateát – hidegen. Ízesítés nélkül, de édesen semmi estre sem (Katona-Simon 1998/1999). Teát isznak az esetek 99%-ában. Csak azután jön a jeges víz, a narancslé, végül a kávé. De honnan is jön ez a mérhetetlen teaszerelem?

 

10.1 A tea útja

 

Okakura Kakudzó (vagy későbbi nevén Okakura Tenshin) 1904-es Teáskönyvében azt írja, ha valaki érzéketlen az emberi dráma tragikomikus vonatkozásai iránt, a köznyelv szerint „hiányzik belőle a tea” (Okakura 1904).

 

A teakultuszban egész életművészetük testesül meg. Hogy Tenshin szavaival éljek, a tea egészségmegőrzés, takarékosság és erkölcsi geometria. Egészségmegóvás, mert tisztaságra nevel, takarékosság, mert a bonyolult és drága dolgok helyett az egyszerűségben lel örömöt, és erkölcsi geometria, miszerint a világegyetem léptékéhez szabja az arányérzéket (Okakura 1904).

Ebben a könyvben találtam rá végül a teaszertartás precíz és részletes leírására, minden lépésének pontos összefüggésével és eredetével. De mindezek előtt tekintsük végig röviden a tea csodálatos, virágzó, japán útját. A teacserje Kínából származik, amelyet a zen-buddhizmus első japán szektájának alapítója, Eiszai /1145-1215/ honosított meg Japánban. Elterjedése a teabajnokságoknak köszönhető, amelyek a Kamakura korszak /1185-1333/ végére váltak szokássá. A különféle teafajták versenyeztetésének jellege az idők során megváltozott és szertartássá alakult, melyben jelentős szerepe volt Murata Shukonak /1422-1502/, egy buddhista papnak, aki a formalizmus idejének megfelelően szabályokat állított fel a ceremónia színhelyének berendezésére, a tea elkészítésére, annak tálalására és fogyasztására (terebess.hu).

 

Ezeket a teakultusz egyik legnagyobb alakja, Senno Rikjú /1521-1591/ tökéletesítette, az ő nevéhez fűződik az első önálló teaház megteremtése is.

 

10.2 A teaház filozófiája

 

Hiába veszünk részt rajta, nem láthatjuk meg a teaszertartás mélységét önmagában, amíg meg nem értjük lényegi vonatkozásait. A teaceremónia egy hosszú, közös meditáció, melyben minden mozdulatnak, szónak, látványi elemnek jelentősége van.

 

A teaház japán neve szuki-ja, eredeti írásképe szerint azt jelenti: „a képzelet háza”. Később, ahogy a mesterek befolyására változott az íráskép, jelentett és jelent ma is „űr ház”-at, illetve „asszimetria ház”-at is. A képzelet háza, mert ideiglenes szerkezetű építmény, melyben szinte minden a befejezetlenség hatását kelti, így nyújt ihletet a benne járónak, így ad teret a kibontakozni vágyó kreativitásnak. Az üresség lakhelye, mivel mentes a díszítő elemektől, leszámítva az alkalmi dísztárgyakat, melyek a kívánt esztétikai hatást szolgálják. És végül az asszimetria otthona is, hiszen a tökéletlenség kultuszának szentelték, vagyis minden esetben kerülik a szimmetriát, az ismétlődést, hogy az szárnyakat adjon a képzeletnek, amivel pedig már vissza is kanyarodtunk az elejéhez (Okakura 1904). Erről később még ejtek szót.

A szuki-ja (3. sz. melléklet: 15. ábra) nem az utókor számára készült, tehát múlandó. Itt csak a jelennek van helye: múlékonyságára a zsúptető, törékenységére a karcsú oszlopok, könnyedségére a bambusz támasztékok, látszólagos gondatlanságára pedig a közönséges anyagok használata emlékeztet. Az örökkévaló csak a hely szellemében van jelen. A teaház négy részből áll, mindegyik helynek megvan a maga meditációra hangoló funkciója. Ha kívülről haladunk befelé, az első a macsiai, azaz a portikusz, ahol a vendégek gyülekeznek, mielőtt beszólítanák őket a teaszobába. A következő a rodzsi – vagyis a kerti ösvény –, ez köti össze a macsiait a teaszobával. A teaszobában egyszerre öten férnek el – japán vonatkozásban többen, mint a Gráciák, és kevesebben, mint a múzsák. A negyedik az előszoba, azaz midzuja – itt mosogatják és rendezik el a teázás kellékeit, mielőtt bevinnék a vendégeknek (Okakura 1904).

A teaház egyszerűsége, rendje és tisztasága a zen-tanokat idézi. A rodzsi (3. sz. melléklet: 16. ábra) például a meditáció első szakaszát, a megvilágosodás felé vezető utat jelképezi. A járókövek szándékos szabálytalanságban helyezkednek el, alattuk vastag tűlevélszőnyeg lapul, így kelti még a nagyváros közepén is azt a hatást, mintha erdő ölén járnánk, s ekképpen segít felülemelkedni a hétköznapi gondolatokon. A teamestertől függ, hogy a kertrendezés által milyen hangulatot él át a rodzsin átsétáló vendég: a derűs magányt, vagy az ébredező lélek atmoszféráját (Okakura 1904). A rend alatt nem csupán tisztaságot értenek, hanem természetes szépséget is. A makulátlanra sikált járólapokon túl nem húzzák össze a fák színes leveleit, mindent hagynak a maga hamisítatlanságában. Akárcsak a teaszobában elhelyezett virág vázájáról lecsöppent vizet sem törlik fel, hadd keltse a harmat és a hűs levegő érzetét.

Ha csendben végigballagtunk a rodzsin, elérkezünk a teaszoba bejáratához. Régen a szamurájnak itt le kellett vennie kardját, és az eresz alatti fogasra kellett akasztania, lévén ez a hely elsősorban a béke szigete. A szentélybe egy három lábnál nem magasabb ajtón át jutunk, azaz inkább mászunk, ez ugyanis mindenkit egyformán alázatos viselkedésre int. A macsiaiban gyülekező vendégek már előre meg kell állapodjanak belépésük sorrendjében, odabenn némán elfoglaljuk helyünket, miután tisztelettel meghajoltunk a tokonomában (falmélyedés) található először ikebana (virágok kompozíciója) (4. sz. melléklet: 21-22 ábra), illetve másodszor a kakemono (fali tekercs) előtt. (4. számú melléklet 17-18. ábra)

Oldalakat lehetne írni a virágok megérdemelt tiszteletéről a japán világban, de erre itt most nincs hely, s Tenshin így is megtette előttem. Gyönge magyarázatul legyen elég annyi, hogy a buddhizmus minden élőlényt tisztel, ekképpen a virágokat is, akik végigkísérik az ember életét, akár születésünkről, imánkról, meditációnk lótuszáról, esküvőnkről, betegségünkre hozott virágokról, akár a sírunkra ültetett virágokról is legyen szó. Az ősember is állatból általuk vált emberré, s lépett be a művészet birodalmába, mikor virágfüzérrel ajándékozta meg kedvesét, felismerve az értéket a haszontalan dologban. A szépség oltárán bemutatott áldozatok ők, s így megérdemlik a tiszteletet, s a csodálatot. (Amikor elhervadnak, a teamester a folyó hullámsírjába, vagy a földbe temeti őket. Az is előfordul, hogy emlékművet állítanak nekik.) Mielőtt tehát a vendéglátó teamestert üdvözölnénk, mélyen meghajolunk a virágkompozíció előtt. A házigazda csak akkor lép a szobába, mikor minden vendég elfoglalta helyét, s a vaskannában forralt víz hangján kívül semmi nem töri meg a csendet (Okakura 1904).

A teaszoba mérete négy és fél gyékényszőnyeg (tatami) területével, azaz tíz négyzetlábbal egyenlő. (Egy tatami kb. 90 x 180 cm.) Ez nem számít túl nagynak, de természetesen ennek is megvan a maga jelentősége, ugyanis a hagyomány szerint a megvilágosodottak nem ismerik a tér fogalmát. A szuki-ja építészetileg úgy van kialakítva, hogy itt még világos nappal is szürkület honoljon. Minden szín visszafogott, a vendégeknek is gondolniuk kell öltözékükre, nem viselhetnek harsány színeket mondván – amíg az ember maga nem szép (vagyis nem tett meg mindent saját szépségéért), addig nincs joga közelíteni a szépséghez. A teamesterek mozdulataikat, testtartásukat, járásukat is művészi szintre formálják, mivel céljuk a művészettel való végső azonosulás.

 

Itt nincs helye semmi újnak, minden patinás, kivéve a bambusznyelű merőkanalat és a vászonszalvétát, amelynek vadonatújnak és hófehérnek kell lennie. Egyetlen porszem sem lehet sehol. Két egyforma díszítőelemet nem fogunk találni, ugyanis az ismétlődést a képzelőerő hóhérának tekintik – erre vonatkozik az „asszimetria háza” elnevezés is. Ha például van már élő virág bent, akkor virágcsendélet nem lehet festményként jelen. Ha a teáskanna kerek, a vizeskorsó szögletes lesz. A szoba közepére nem tesznek semmit, nehogy két egyenlő félre ossza a teret. Még – ha vannak – a tokonoma oszlopai is más-más fából készülnek (Okakura 1904). Innentől pedig már az egész szertartás műélvezet.

 

10.3 Csanoju

 

Rikjú halála után sok iskola jött létre, melyek a csanoju, azaz a teaszertartás menetére vonatkozólag jó néhány kisebb elemet megváltoztattak, de a főbb vonásokat azért mindegyik megtartotta. Ezekbe kívánok most betekintést engedni.

 

Manapság már férfiaknál és nőknél is előírás a fehér zokni. Cipő természetesen itt már nincs rajtunk. Kozma László szerint a ceremónia négy részből áll. Ha mind a négy részt végigcsinálják, az körülbelül négy óra hosszát veszi igénybe, de manapság csak az utolsó részt szokták hangsúlyozni, így nagyjából mindössze egy óráig tart (Kozma 2007).

1.      „Kaiseki” - Minekután a vendégek udvariasan üdvözölték a házigazdát, sorban helyet foglalunk a padlón, ügyelve arra, hogy a legfontosabb vendégnek kell a vendéglátóval, vagyis a teamesterrel (4. sz. melléklet: 19. ábra) szemben ülnie. Ezután felszolgálják az úgynevezett kaisekit, ami tulajdonképpen néha néhány falat étel, és esetleg utána még egy kis könnyű sütemény, édesség (Kozma 2007), máskor meg komplett vacsora (Mécs 1942).

2.      „Nakadachi” – Ez egy pihenő szakasz. A házigazda könnyed célzása után a vendégek újra visszamennek a kertbe, s ott csendben leülnek egy fedett padra. Visszaúton egy kis kerti forrásnál (5. sz. melléklet: 23. ábra) rituális sintó tisztálkodás történik: bambuszkanállal mindenki kezet és szájat mos – ezt a Világfaluban is megtekinthetjük.

3.      „Goza-iri” – Ebben a szakaszban a vendéglátó ténykedik az első tea körül, amíg elkészül. Mi addig udvariasan ülünk – „mint a szamurájok” – mondja Kepes a Világfaluban. Az udvarias ülés a sarokülés, miközben enyhén előre dőlünk, hogy a derekunk kiegyenesedjék. Férfiaknál a kezek egymáson pihennek a térdeken. Nőknél az ölben. Amíg a teavíz felforr – ez olyan 10-15 perc –, azalatt történik az első meditáció. A vaskannában forrásban levő víz hangjaira asszociálnak és utaznak képzeletben a vendégek (Mécs 1942). Az első tea az úgynevezett Koicha, ehhez a legalább 20 vagy gyakran 70 évnél is régebbi teaültetvény zsenge leveleit adják. (Kozma 2007). Ebben a szakaszban csak abban az esetben töltenek újra az egyes vendégeknek, ha kiürült a csésze. Amúgy kézről kézre vándorol, hogy mindenki megízlelhesse. Kozma szerint az első vendég térden csúszva kicsit közelebb jön, hogy fogadja a teát. Ha a vendéglátónak van segéde, akkor ő hozza a csészét az első vendégnek. Ez meghajol a többiek felé, majd a csészét a bal tenyerére helyezi, míg a jobbal annak oldalát, felső peremét fogja, hogy biztosan álljon. Aztán iszik egy kortyot, elveszi a szájától, megdicséri a tea ízét, és még kortyol néhányat. Mielőtt továbbadja a másik vendégnek, megtörli a csésze szélét, ahonnan ivott (Kozma 2007). A törlés a régi időkben nyilván a vászonszalvétával történt, manapság egy bizonyos magunkkal hozott „Kaishi papírral” végezzük. Ugyanígy tesz a második vendég is, majd továbbadja a harmadiknak, negyediknek és ötödiknek. Az utolsó vendég visszaadja a csészét az elsőnek, majd az átadja a házigazdának.

 

4.      „Usucha” – Amikor megkapjuk a következő csészét – ami kisebb, mint az előző volt –, először meghajlunk a teának. Ez egy könnyebb fajta, mint az előző volt, a tealevelek 3-15 éves teacserjéből származnak. Meghajlás után áttesszük a szomszédunk elé és meghajlunk, így kérünk bocsánatot, amiért előbb iszunk, mint ő. Erre ő is meghajol, jelezve, hogy hozzájárul a teázás megkezdéséhez (4. sz. melléklet: 20. ábra). Még egyszer meghajlunk a teamester előtt, hogy megköszönjük a fáradozását. Kepesék szerint mielőtt hozzálátnánk, a csészét háromszor magunk felé fordítjuk, majd két kézzel fogva, három kortyra megisszuk a tartalmát. Közben megdicsérjük a tea ízét. Ha végeztünk, most újra háromszor elforgatjuk a csészét, de most a másik irányba. Kozma állítása szerint ekkor is meg kell törölni a csészét, ahonnan ittunk, de most jobb kezünknek ujjával tesszük ezt, majd az ujjunkat töröljük meg a „Kaishi papírral” (Kozma 2007). Eztán letesszük magunk elé, és meghajlunk.

 

A szertartás végét a házigazda mély meghajlással jelzi, miután minden eszközt kivitt a szobából. Ekkor a vendégek elhagyják a teaházat, és búcsút vesznek a teamestertől (Kozma 2007).

 

10.4 A raku

 

A csészéről még nem írtam, pedig ez fontos lenne ahhoz, hogy illendően és szívből tudjuk dicsérni, amikor a szertartás közben elérkezünk a megfelelő részhez. Igazi műkincs ez, és nem mindegy, mekkora tisztelettel vesszük a kezünkbe.

 

A rakucsészét kifejezetten csak a ceremoniális teaivásra használják és soha másra. Első ránézésre rendkívül szegényes és gyenge, formátlan darabnak tűnik a nyugati ember szimmetriához szokott szemének, de nem csak mi törekszünk tökéletességre. A rakukerámiának ugyanis alkalmazkodnia kell a zen-hangulat egyszerűségéhez, és meditatívságához, mint a szuki-jában mindennek. Éppen ezért, a látszat csal. A japánok tökéletesség-felfogása más jellegű, aminek függvényében az eredmény különbözik a mi művészeti tárgyainktól.

Terebess Gábor írja, hogy az első ilyen csészék az 1570-es évek végén készültek egy Csodzsiró nevű tetőcserépműves keze által, Rikjú ösztönzésére. Ez az ember soha nem tanult korongozni, ezért a bőrkeményre szikkadt agyagból mondhatni faragta ki a csészéket, amelyeket aztán kezdetleges kemencéjében, alacsony hőfokon égetett ki. Nem kívánok belemélyedni a fazekasság fortélyaiba – nem is értek hozzá sajnos –, de az biztos, hogy ezzel a technikával egy nem éppen jó hővezető edény készülhet csak el. Ez a rakucsésze esetében éppen kapóra is jön, mivel a hosszadalmas szertartás alatt megfelelően melegen tartja a teát, de ugyanakkor nem forrósodik át annyira, hogy megégesse az ember kezét. Ennek köszönhetően meg lehet – sőt, meg kell – fogni két kézzel, mivel füle nincs neki. Van ellenben talpa és talpgyűrűje. De mint már feljebb említettem, két kézzel sem a tenyerünkkel fogjuk, hanem a két leghidegebb részénél tartjuk: a talpnál bal kézzel, a szájperemnél pedig jobb kézzel.

Átmérője 8-15 cm között készül. Szájpereme szabálytalanul hullámzik, rendszerint 3, 5 vagy 7 dombocska emelkedik rajta. Éles kiszögellései sosincsenek. Asszimetrikus egyensúlya viszont tökéletes: rendkívül biztosan kell állnia még a tatamin is, hiszen ha félteni kéne a felborulástól, az megzavarná a szertartást.

Belsejében egy spirálvonal húzódik a csésze legmélyéig, hogy az alján össze tudjanak gyűlni a maradék teacseppek. Mivel a teát bambuszverővel (5. sz. melléklet: 24. ábra) keverik habosra, hogy ki ne fröcsköljön, a raku belső pereme alatt enyhe élő gerinc vonul végig. Ez egyetlen helyen – az ivópontnál – megszakad vagy lejjebb ereszkedik, hogy a tea egyenletesen folyhasson a szájba. A vendég a teamestertől a csészét elejével kapja kézhez, így hogy ihasson belőle, el kell azt forgatnia, ami során lehetősége nyílik végigtapintani az edény finom modulációit.

 

A csésze szépségét a használat teljesíti ki, emiatt csak teával telten szabad vizsgálni, dicsérni. A legtöbb rakukerámia vörös és fekete mázú, ezen kívül még létezik fehér, ami jóval ritkább, valamint zöld – ez a legritkább. Hibátlan raku mázfelület nincs, mivel ha a bambuszverővel habosítják a teát, tompa hangot kell adnia. Télen magas falú, behajló szélű, nyáron pedig lapos, széles szájú formákat használnak. Sose vigyük kőfalak és üvegablakok közé, ott ugyanis elveszti a varázsát (terebess.hu).

 

10.5 Teakonklúzió

 

Tudom, különösen nagy figyelmet szenteltem a teaszertartásnak és annak minden elemének. Ám ennek megvan az oka, méghozzá, hogy úgy érzem, igaza van Tenshinnek, mert ez az, ami leginkább kifejezi, mondhatni szintézisbe foglalja a hagyományos japán világnézetet. Hogy Terebess szavaival éljek, eltűnik a választóvonal képző- és iparművészet, vallás és filozófia, etikett, öltözködés, és táplálkozás között (terebess.hu). Tisztán megjelenik benne a japán habitus, és életszemlélet. S azt hiszem, ez a nagyszerű, tőlünk való különbözőség tiszteletet érdemel. Hogy ne csak elfogadjuk, de meg is értsük, erre irányult minden szándékom.


 

11.      Illem az utcán

 

Japánban az utcán nem illik enni. Továbbá bizonyos utcai területek nemdohányzóknak vannak minősítve. Ezekre ajánlott odafigyelni, mert ha nyakon csípnek minket, hogy mégis rágyújtunk, akkor pénzbüntetést kell fizetnünk. Nem jár ugyan bírság az utcai ölelésért és pusziért, de ezzel rendkívül zavarba fogjuk hozni azokat, akik látják. A csókolózást egyenesen szexuális aktusnak tartják, tehát ezt se nyilvánosan tegyük. A pároknak egymás kezének megfogása régen illetlenségnek minősült, manapság már nem az, de ennek ellenére nagy bátorság kell hozzá. Ezeken túl Japán utcai viselkedését leginkább a már korábban említett soto-uchi ellentéte határozza meg. Illetve leginkább a soto. Merthogy az utcán szinte minden és mindenki soto. De azért egymás bokán rugdalásán túl, vannak itt egészen figyelemre és tiszteletre méltó jelenségek is.

 

11.1 Japán felveszi a kesztyűt

 

Az egyik ilyen, hogy mindenütt tisztaság van. Szemetet az utcán nem lehet látni. Ez vagy azért van, mert az emberek nem szemetelnek, vagy mert mindenhol fehér kesztyűs utcaseprők dolgoznak (5. sz. melléklet: 25. ábra).

 

A hulladékgyűjtés amúgy is szelektíven valósul meg. A közterek tiszták és jól karbantartottak, a parkokat állandóan gondozzák, a mosdók pedig mindenhol ingyenesek és ragyogóan tiszták (Hidasi 2003). De ez még nem elég, mert ahogy Kaji és Hama leírják, a boltosok például lesöprik minden reggel a boltjuk előtti járdarészt, az üzlet előtt álló szemetesládát is alaposan megtörölgetik, a parkolóőrök letörlik a parkolóórákat, és a repülőtéri alkalmazottak térden állva szedegetik tapadós szalaggal a padlószőnyegekről a szöszöket (Kaji – Hama 2001). Lényeg a lényeg: szemetelni sehol, de legfőképpen Japánban nem illik.

A másik szembetűnő különbség, hogy itt a tömegközlekedés alkalmazottai hihetetlenül udvariasak mindenkivel. A Shinkansen járatokon (ez mondjuk egy intercitynek felel meg, csak sokkal jobb színvonalú, jelentősen gyorsabb és behálózza egész Japánt) a kalauzok sosem ébresztik fel az alvó utasokat, hogy kezeljék a jegyüket. Ehelyett megvárják, amíg az utas felébred magától, többször fordulnak. A kocsiba belépéskor pedig mélyen meghajolnak és leveszik a sapkájukat, hogy köszöntsék az utasokat, majd a kocsi elhagyásakor újra. A taxi- és buszsofőrök szintén fehér kesztyűben, makulátlan egyenruhában szolgálják ki az utasokat. Aprópénz mindig van náluk elég, olyan nincs, hogy ne tudnának hiánytalanul, pontosan visszaadni. De ez igaz a bolti pénztárosokra is, csak úgy, mint az újságosokra, vagy az iparosokra (Hidasi 2003).

Mindenki hallatlanul becsületes, és a kedves vevő minden körülmények között az „isten”. Borravalót viszont senkinek nem illik itt adni, szinte ismeretlen fogalom. Érdekes, Hidasi még azt is leírja, hogy a boltokban mindig van csomagolóember, aki hihetetlen gyorsan, figyelmesen, és ügyesen végzi a munkáját. A friss gyümölcsöt például külön dobozkába teszik, hogy össze ne törjön, a kenyér csomagolásába nylon-huzatot tesznek, hogy megszegés után ki ne száradjon, a nehéz csomagokhoz a szatyor mellé pedig cipekedést könnyítő fogót adnak. Ha egy szatyrot ottfelejtünk, az eladó biztos, hogy utánunk fog szaladni vele, még a szállodában „felejtett”, kitört sarkú cipőt is feladják nekünk postán (Hidasi 2003).

A tömegközlekedési eszközökön való tájékoztatás viszont oly mértékű, hogy az már túlmegy az udvariasságon és figyelmességen. A hangosbemondó nem csak azt mondja be, hogy melyik megállónál járunk, és melyik következik, hogy mire szállhatunk át, és milyen nevezetességeket találhatunk az adott megállónál. Nem. Megtudjuk azt is, hogy hány másodperc múlva indulunk, és fogunk megérkezni, mennyire zsúfolt a szerelvény, hova álljunk, ha nem akarunk útban lenni, mennyire hajtsuk szét az újságunkat, ha nem szeretnénk zavarni utastársainkat, és figyelmeztetnek arra is, hogy ne felejtsünk semmit a járművön (Kaji – Hama 2001). Ez lehet, hogy külföldi fülnek rémesen idegesítő – főleg, hogy mindez kizárólag japánul zajlik –, de a japánoknak ez mérhetetlen felelőtlenséget biztosít, amellyel nyugodtan elhagyhatják magukat, hisz tudják, a megfelelő pillanatban úgyis figyelmeztetni fogják őket arra, amire kell.

 

Japánban élni és közlekedni persze borzasztó drága. Ennek a hihetetlen utas-tájékoztatásnak, udvariasságnak és tisztaságnak ugyanis alaposan elkérik az árát az adott szervek. De azon gondolkodtam: mi van akkor, ha megéri?

 

11.2 A tántorgás illemtana

 

Az alkoholfogyasztásról még nem írtam, de egyúttal ezt is bepótolom. Azt gondolnánk, hogy Japán a szaké országa, de nem így van. Japán a sör országa. Sört isznak sörrel. Még a hölgyek is. Ahogy Katonáék rangsorolják: 1. sör, 2. sör, 3. whisky, 4. szaké (rizsbor), 5. sör, … 10. bor (Katona - Simon 1998/1999).

 

Amint látjuk tehát, nincs dobogós nemzeti alkohol. A szakét amúgy is az ünnepekre, különlegesebb alkalmakra tartogatják, a whisky pedig az Egyesült Államok II. világháború utáni feltétlen csodálatából „folyt be” a köztudatba, s vált népszerűvé. De hiába a sok italozás gyakorlása… a japánok egyáltalán nem bírják az alkoholt.

Márpedig gyakorolják majdnem minden este. Japánban ugyanis szokássá vált már évtizedekkel ezelőtt, hogy munka után a férfiak a munkatársaikkal járják a bárokat, és késő éjszakáig építik a csoportszellemet. A hazafelé tántorgó öltönyös urakkal szemben pedig az utazóközönség rendkívül elnéző. Pszichológusok ezt azzal magyarázzák, hogy a japán társadalom túlságosan nagymértékben követel önuralmat az egyéntől, s ez alól a fojtogató nyomás alól csak egyféleképpen lehet elfogadottan is oldást nyerni, ez pedig az esténkénti italozás a munkatársakkal, esetleg a főnökökkel (Hidasi 2003). Ilyenkor aztán mondhatnak, amit akarnak, tehetnek, amit akarnak, senki nem szólja meg őket, másnap nem fogják a fejükre olvasni az előző este elhangzottakat. Kaji és Hama szerint az se baj, ha lehányják a főnök cipőjét, vagy ha minden látótávolságon belül lévőre félreérthetetlen szexuális célzásokat tesznek. Csak reggel érjenek be pontosan és lelkesen (Kaji – Hama 2001). Az ivászatból hazatérő férfiakat nem lökik fel az egyéb járókelők, hiába fekszenek végig az üléseken, vagy himbálóznak a fogantyúkon. Nem csupán elnézik elengedettségüket, de van, aki még támogatja is őket.

Sakai Yumiko, ahogy visszaemlékezett kislánykorára, elmesélte, hogy az ő édesapja is hasonlóan lazított a hétköznapokon, gyakran felborítva ezzel az egész család életét. Hiszen Yumiko édesanyjának meg kellett várni a férjét a vacsorával, és az egész nap nem látott csecsemőt pedig az apa kíméletlenül felébresztette pityókás állapotában, hogy kicsit babusgathassa. Vacsora után ő persze egyből álomba merült, míg a mamára persze várt a feladat, hogy visszaaltassa a síró gyereket. Érthető, hogy Yumiko egyáltalán nem kedveli az ilyen fajta és túlságos mértékű lazítást.

 

Amint látjuk tehát, a részegek Japánban kibújnak mindennemű illemtani felelősségre vonhatóság alól. Nekünk viszont illik részegségüket megértő mosollyal elfogadni, még ha nem is értünk vele teljesen egyet. Ha egy mód van rá, a karaoke bárban se szóljuk le az öltönyös férfiak éneklésnek csúfolt, ámde artikulátlanul és hamisan üvöltő magánszámait. A karaokét úgyis nekik köszönhetjük. És nem utolsó sorban, ha a csapatunkból minden japán énekelt egyet, akkor fő, ha észben tartjuk, hogy ránk fog kerülni a sor… kilógni pedig még egy karaoke bárban sem illik a Felkelő Nap Országában.


 

12.      Japán könyvtár

 

Néhány szót a japán könyvtárról is szeretnék ejteni. Sok anyagot nem találtam hozzá, ezért elmentem a Japán Alapítvány Könyvtárába, ahol az ott mellékállásban könyvtárosként dolgozó Gál Bence, a Károli Gáspár Egyetem angol-japán szakos hallgatója válaszolt a kérdéseimre. Ő 2006 nyarán járt Japánban, ahol sok könyvtárban megfordult.

 

Azt gondoltam, a japán könyvtár biztosan egészen más, mint a magyar – az ottani elektrotechnika vívmányaiból kiindulva – de túl sok lényegi eltérésre nem bukkantam. A kölcsönzés menete mondhatni ugyanúgy történik, leszámítva a nyelvi különbségeket. Ami fontosabb, hogy például nincs olyan kicsi település, amelynek ne lenne könyvtára. Ám a könyvtárak sosem külön működnek, hanem mindig egy kultúrközponton belül.

A felhasználók leginkább diákok, akik az otthoni viszonyok miatt szívesebben tanulnak a könyvtárban. Éppen ezért ott jóval több hely van az olvasásra, tanulásra, mint egy magyar könyvtárban. Ki vannak alakítva éppen erre a célra kifejezetten tanulóhelyek, melyeket válaszfalakkal választanak el egymástól. Bence elmondása szerint nem ritka, hogy nyitástól zárásig benn ülnek és tanulnak. A japán otthonok ugyanis – mint már korábban említettem – szörnyen „áthallásosak”. A falak rendkívül vékonyak, ami ugyebár nem csupán a szexuális életre van kihatással, hanem minden másra is. A legtöbb könyvtárban külön videó részleg van, videó padokkal, fülhallgatóval felszerelve. Ebből is jóval több van könyvtáranként, mint például nálunk. Ezt elég gyakran igénybe is veszik a fiatalok. Az internet-hozzáférés viszont jelentősen korlátozott a japán könyvtárakban, ám az egereket és a billentyűzetet is lefertőtlenítik minden nap.

Amit még furcsának talált, hogy külföldi irodalomból alig lehet bármit is találni, szinte kizárólag hazai könyvekkel van teli. Amíg nálunk természetes, hogy a polcról leemelünk egy Shakespeare-t, vagy egy Bulgakovot, addig Japánban ilyesmi szinte elképzelhetetlen, mert egyszerűen nincs. A japánok többsége amúgy is leginkább a ponyvát keresi a könyvtárban, s ezt a szokásukat Magyarországon is megtartják, mert Bence elmondása szerint a hozzájuk járó japán nemzetiségű felhasználók szintén leginkább a japán ponyvát keresik. És nem csak a fiatalok, de az idősebbek is. A Japán Alapítvány Könyvtárának japán használói köre korban körülbelül 25 és 40 év között van.

 

Az egyetlen dologra, ami a témával kapcsolatos, arra szintén Hidasi könyvében bukkantam. Ez az úgynevezett szabad könyvtár, ami bizonyos állomásokon a bejárati csarnokban áll rendelkezésre, hogy a vonatra várakozók olvasással üthessék agyon az idejüket. A könyvtár állománya itt azokból a könyvekből áll, amit a felhasználók beadnak, mivel otthon már fölöslegessé váltak – a japán lakásokban amúgy sincs se hely, se bútor ezek tárolására. Hidasi elmondása szerint az állomány ahelyett, hogy ritkulna, inkább bővül mindig (Hidasi 2003). Meglepő volt, hogy ezt akármelyik japánnak is említettem, az összesnek elkerekedett a szeme, hogy „Tényleg? Van ilyen?” – és rém büszkék voltak. Ebből gondolom, vagy az következik, hogy már felszámolták őket, vagy az, hogy szörnyen ritkák. Minden esetre jó ötletnek tartom, bár magyarországi megvalósulására nem sok esélyt látok, mivel nekünk úgy tűnik, van hova tenni otthon is a könyveket.


 

13.  Üzlet japán módra

 

A japánokkal üzletelni nem egyszerű dolog. Van azonban néhány alapvető szabály, amit ha betartunk, továbbá megfogadjuk és alkalmazzuk az itt leírtakat, akkor jócskán könnyíthetünk rajta. No, de haladjunk szép sorban.

 

13.1 Bemutatkozás, névjegyek

 

A névjegyek az üzleti életben nélkülözhetetlenek nem csak nálunk, de Japánban is. Arról talán hallott már mindenki, hogy rajtunk kívül ők is kivételnek számítanak abban, ami a vezeték- és keresztnevek sorrendjét illeti. Ez persze néha zavart okoz, mert előfordul, hogy angol nyelvű névjegyeiken megcserélik ezeket, hogy a külföldieknek egyszerűbb legyen. Bizony, mi is így csináljuk, és ez eléggé össze tudja kuszálni a bemutatkozás szálait, mivel ők is eléggé tájékozottak, és előfordulhat, hogy tisztában vannak ezzel a gubanccal a nevek körül. A legjobb az, ha vastag betűvel emeljük ki a vezetéknevet, így elkerülhetjük a kínos szituációt, és a félreértések lavinája sem indul el. A beosztás feltüntetése nagyon fontos, mert ehhez fogják mérni és behatárolni a velünk szembeni viselkedésüket.

 

A névjegyet két kézzel megfogva, kissé meghajolva illik átadni, írással az átvevő felé, hogy az rögtön olvashassa (Hidasi 1998). Ezután az a legudvariasabb dolog, ha hosszasan tanulmányozzuk a kapott kártyát. Fel is olvashatjuk, ami rajta van, és el is beszélgethetünk róla az illetővel, akitől kaptuk. A japánok mindenkit egységesen vezetéknév+”szan”-nak hívnak. Náluk ez az illendő megszólítási forma, tehát nem „szan” minden japán keresztneve. A hölgyeket is „szan”-ozzák. Esetünkben például, ha Japánban járunk, Sakai Yumiko-t én hivatalosan megszólítva Sakai szan-nak fogom hívni, míg ő engem Deák szan-nak. Olyan ez, mint egy nemtelen urazás, egy szituációtól függő udvarias utóképző. Egyéb, nemek szerinti megszólítási forma nincs (Hidasi 1999). Ha üzleti partnerünk középvezető vagy ennél magasabb rangú, neve elé feltétlenül jár a "sama" ('úr, úrnő') vagy a "sensei" (szó szerint 'tanár', de sokan használják ezt a megszólítást pl. az orvosok vagy a politikusok közül is) (ugyvezeto.hu).

Az ügyvezető.hu azt tanácsolja, ha belépünk az irodaházba, azonnal vessük le a kabátunkat, és az is fontos, hogy ha többen vagyunk, mindig a főnökünk menjen elől (ugyvezeto.hu). Ha belépünk valahová, ami nem közös terület, teszem azt, behív minket az irodába valamelyik rangosabb japán, elnézést kell kérnünk a zavarásért, ami úgy hangzik: „Ojama-shimasu” (Kaji – Hama 2001). Nem számít, hogy ki hívott kit. Ez így illendő.

De ha már a beszélgetésnél tartunk, azt magunk is megfigyelhetjük, hogy egy japán bemutatkozáskor sosem az egyéni eredményeire és végzettségére helyezi a hangsúlyt, hanem a közösségi hovatartozásra (Hidasi 1998). Ennek persze megvannak a korábban már kifejtett szerénységi okai. Hiába kivételes szakember az illető, akkor is százszor inkább a cégéről fog áradozni, minthogy önmagáról szóljon. Talán mi is jobban tesszük, ha a dicsekvést más országokra halasztjuk.

Öltözékünk legyen visszafogott, konzervatív és makulátlan. Ne akarjunk kiríni a csapatunkból. Az egyénieskedés, feltűnősködés – mint már említettem – a szemükben negatív jelentést hordoz.

 

Előfordulhat, hogy a megbeszélés előtt már annyi névjegykártyát kaptunk, hogy azt se tudjuk, minket hogy hívnak, nemhogy a japán feleket. Ebben az esetben nem számít udvariatlanságnak, ha a kártyákat a szemben ülő partnereink sorrendjében kitesszük magunk elé az asztalra (Hidasi 1998).

 

13.2 Korlátlan idő

 

Ha japánokkal tárgyalunk, nem szabad kapkodni. Persze esélyünk sem lesz erre, hiszen ők kiborítóan ráérnek mindenre. Nem rohannak haza a családhoz, mert nem hatja meg őket. Japánban ugyanis első a munka, a második a munka utáni iszogatás, minden más csak ezek után következik.

 

A japán dolgozó férfit nem hozza lázba a hétvége gondolata. Pénteken nem ül tűkön az irodájában. Ő fel van készülve a szombati, esetleg még a vasárnapi bevetésre is. Neki valamiért nem az otthoni családi élet a felüdülés, hanem a munka utáni iszogatás a kollégákkal, amiről már írtam (ugyebár). A férfinak tulajdonképp annyi dolga van a társadalom és saját családja szempontjából, hogy megkeresse a megélhetéshez szükséges pénzt. Ebbe pedig lelkesen veti bele magát, türelmesen lépked a társadalmi ranglétrán, ami előre kiszámítható, mindössze csak idő kérdése.

Ebből a szemléletből fakadóan hozzánk képest túlságosan ráérnek. Rendkívül körültekintőek, mindenre aprólékosan figyelnek és felkészülnek. Pontosan tisztában vannak a nyugati ember időérzékenységével, amit gyakran kihasználnak, ellene fordítják. Ez az úgynevezett kifárasztásos módszer, ami nagyon hatásos tud lenni. Jobban járunk tehát, ha a mi tárgyalási stílusunkat is az „én ráérek…” hozzáállás hatja át (Hidasi 1999).

A tárgyalás első, bemelegítő szakasza eleve sokkal hosszabb Japánban, mint például nálunk. Rengeteg idő megy el éttermekre és iszogatásokra a megfelelő atmoszféra kialakítása érdekében. Erre nem féltenek költeni, azt gondolják, ha az üzlet jó, úgyis visszajön az összeg, ha meg nem, akkor megkímélték magukat egy jóval nagyobb veszteségtől. Csak, hogy tisztán lássunk: Japán többet költ üzleti reprezentációs költségekre, mint honvédelemre (Hidasi 1998).

Azt azért ne gondoljuk, hogy ezt azért költik ránk, hogy a későbbiekben jó hangulatban teljenek a megbeszélések. Naiv dolog volna ezt feltételezni. Ahogy Mécs egy konkrét történeten keresztül elmeséli, ez idő alatt a háttérben rendkívül komoly felderítő tevékenységek zajlanak. Például minden este más emberekkel vacsoráztatnak minket, akik ugyanazokat a kérdéseket teszik fel újra és újra, és csüngnek a szavainkon. Ne hagyjuk, hogy összezavarjanak. Ez szavahihetőségünk, megbízhatóságunk felmérésére szolgál. Hiszen aki egy kis társaságbeli elismerésért nem feltétlen mond igazat, például felnagyít dolgokat, attól mit várhatnak, ha nagy haszonról van szó? Amikor nem velük vagyunk, még az is elképzelhető, hogy privát detektívekkel figyeltetnek bennünket. Amíg a vacsorázgatással telik az idő, ők utána járnak, hogy valóban ez-e a legkedvezőbb ajánlat a piacon, esetleg nem tudnák-e az adott terméket Japánban, jóval költségkímélőbben előállítani (Mécs 1942). Mire az üzletkötés második szakaszához érünk, addigra már szinte mindent tudnak rólunk, miközben mi majdhogynem semmit róluk.

 

Legyünk tehát óvatosak. Mosolyuknak, udvariasságuknak és előzékenységüknek ne dőljünk be. Érjünk rá, élvezzük a vacsorákat és egyéb programokat, legyünk magabiztosak és a végsőkig türelmesek. Ha okosak és ravaszak vagyunk, az idő nem csak az ő malmukra hajthatja a vizet.

 

13.3 Tárgyalási áttekintés, ajánlott viselkedés

 

Az üzleti tárgyalások három könnyen meghatározható részre bonthatóak: az első a bemelegítő szakasz, a második a taglaló, míg a harmadik a végjáték. Mindegyik szakasznak megvan a saját viselkedési illemtana.

 

Az első szakaszról már írtam. Ebben történnek meg a bemutatkozások, a névjegycserék, és a megfelelő harmónia kialakítására tett kísérletek. Nagyon fontos, hogy összeszokott csapattal vállalkozzunk a japánokkal való tárgyalásra, mert pillanatok alatt megtalálják a gyenge láncszemet. Nők jelenléte itt nem kívánatos, elég nagy zavart tud okozni az üzleti kapcsolatokban (Hidasi 1998). Öltözékünk konzervatívságára és makulátlanságára minden esetben figyeljünk oda. Sose késsünk, a japánok rendkívül pontos, precíz emberek. Ezen túl pedig fontosnak tartják az értékek iránti lojalitást és az ajándékokat (Hofmeister-Tóth – Mitev Ariel 2007).

A második szakaszban a japánok hosszasan magyarázkodnak, pontosítanak és kérdezősködnek, gyakran át kell rágni velük újra ugyanazokat a témaköröket. Hidasi szerint ennek az az oka, hogy ők nem lineárisan haladnak, hanem holisztikusan közelítik meg, azaz körkörösen dolgozzák fel a témát, mielőtt felfednék szándékaikat. Éppen ezért nem születek részeredmények sem, a megegyezéshez pedig mondhatni csapásszerűen jutnak el (Hidasi 1998). Azonban Hofmeister-Tóth Ágnes és Mitev Ariel Zoltán szerint sok esetben inkább arra várnak, hogy az ellenfél terjessze elő elsőként az álláspontját (Hofmeister-Tóth – Mitev Ariel 2007).

Az egyik legfontosabb tényező a jó csapat összeállítása. Jobban tesszük, ha össze szokott alakulattal megyünk tárgyalni, mivel a japánok éles szeme hamar felderíti a gyenge láncszemeket. Az ő csoportjuk minden esetben rang és tudás alapján tökéletesen megválogatott elegy, melyet áthat a tisztelet, az elkötelezettség és az egymás iránti felelősség tudata. Minden lépésük és döntésük csoportlépés és -döntés, a közös bukás pedig sokkal jobb, mint a magányos siker (Kaji – Hama 2001). Ne próbáljunk bizalmaskodni egyik japán féllel se, és ne hívjuk őket a keresztnevükön. Maradjunk a tiszteletteljes, hivatalos megszólításoknál. Az ülésrendben megfigyelhetjük, hogy a küldöttség vezetője nem az asztalfőn foglal helyet, hanem a delegáció közepén, az asztal egyik oldalán. A legfontosabb emberek az ő közvetlen jobb és bal oldalán helyezkednek el. Minél távolabb ül valaki a vezetőtől, annál kisebb szerepe van (Hofmeister-Tóth – Mitev Ariel 2007). Mégis, mindegyik szereplőnek megvan saját, a maga nemében nagyon is fontos funkciója. Gyakori látvány, hogy többen is jegyzetelnek egy-egy értekezleten. A leírt szót pedig minden esetben szentírásnak veszik, vagyis nagyon válogassuk meg, hogy mit mondunk, mert viszont fogjuk látni (Hidasi 1998).

Valójában a harmadik szakasz szól a pénzügyekről. Különös a japánok pénzhez való viszonya. A használattal nincs semmi gond, ellenben valahogy a látványa illetlenségnek számít. Beszélni se szeretnek róla, ha nem muszáj. Csekket ezzel szemben nem nagyon használnak, a hitelkártya sem túl elterjedt, szóval majdnem mindenhol készpénzzel fizetnek, de ezt úgy kell mindig intézni, hogy ne látszódjon. Ha valakitől kölcsön kértünk például, udvariatlanság csak úgy visszafizetni. Tegyük egy borítékba, s így adjuk át. De ha más nem, legalább egy papírzsebkendőbe csomagoljuk bele (Kaji – Hama 2001). Éppen ezért tehát a megbeszélések során sem való szóba hozni a pénzügyeket. A siettetéssel nagy hibákat ejthetünk (Hidasi 1998).

Tudnunk ajánlott, hogy a japánok egyáltalán nem szeretnek alkudozni. Anyagi ajánlataik a legtöbb esetben a lehető legreálisabbak, nem sokkal kérnek többet, mint amennyit feltétlen szükségesnek tartanak. A tárgyalási folyamat célja számukra ugyanis az igazságos, tisztességes üzlet. Jobb szeretnek a becsületre építeni, mert a legjobban a hosszú távú munkakapcsolatokat kedvelik, s ezek legfőbb alapja az egymás iránti bizalom (Hofmeister-Tóth – Mitev Ariel 2007).

 

Végezetül pedig ne lepődjünk meg, ha a tárgyalások sikeres befejezését a japánok nem ünneplik olyan kitörő és harsány örömmel, mint mi. Ők – úgy tűnik – javíthatatlanul nagyobb élvezetet találnak a munkában, mint a munka végében.


 

14.  Változások kora – záró sorok

 

Amióta Japán megnyitotta kapuit, egyre másra csak olyan hírek keringenek, hogy mérhetetlen társadalmi átalakulás indult el, és már semmi nem az, ami régen volt. Hová tűnnek a régi, jól bevált értékek? Hová tűnt a sírig tartó hűség? A dolgozó férfiak szamuráj-mentalitása? A fiatalok feltétlen tisztelete az idősebbek iránt? Mi lett a régi szép időkkel?!

 

Az első, Japánt ért nagy változási hullám a kínaiaknak köszönhető. Ez nagyjából a VI.-tól a IX. századig lezajlott. Ekkor vették át a kínai írásjegyeket, a buddhizmus elkezdett teret hódítani, és az akkori etikát átváltoztatták Konfucius tanításai. Kína nagy hatással volt mind a művészetekre, a kézművességre és a tudományok fejlődésére (Hidasi 1998). Bizonyára az akkoriban élt emberek is hasonló kérdéseket tettek fel…

A legfőbb reformtörekvések Meiji császár idejében kezdődtek el /1868-1927/. Aki látta Az utolsó szamuráj című filmet, annak története épp erre az időszakra tehető. Ekkor vált a régi feudális rendszerből alkotmányos monarchia. A császár lemondott isteni státusáról. A főváros Kyoto-ból Edo-ba, a mai Tokyo-ba költözött. A korabeli fejlett társadalmaktól igyekeztek mindent átvenni, amire úgy gondolták, saját társadalmuk fejlődését szolgálja. A hadi művészetet és az orvostudományt a németektől, a jogtudományt az angoloktól, a művészeteket pedig a franciáktól (Hidasi 1998). A szakkifejezéseket meghagyták az eredeti nyelveken.

Az újabb hullám a második világháború után érte el az országot. A háború elvesztése mindenekelőtt hatalmas pszichikai megrázkódtatás volt a japánoknak. Önbecsülésük visszaszerzésére olyan mértékű bizonyítási kényszer lett rajtuk úrrá, hogy manapság Japán vezető gazdasági hatalommá vált. Újra a jól bevált módszerhez folyamodtak, csak most mindent amerikai mintára szerveztek meg a technológiától kezdve a tudományokon át az üzletszervezésig, majd mindezt tovább fejlesztették, és a maguk képére formálták – úgy mond: japánosították (Hidasi 2008). Sokáig szinte istenítették az amerikaiakat.

Mostanság megint egy társadalmi korszakváltásról beszélnek a tudósok. Állítólag számos, hagyományosan japánnak tartott érték változóban van. Újfent amerikanizálódásnak lehetünk tanúi, amiben legnagyobb felelősnek az amerikai filmek és média betörését tartják a japán atmoszférába. A kollektivizmus helyet most az individualizmus lett a módi. A fiatalok meg kívánják valósítani magukat, aminek következtében rengeteget költenek a divatra, hogy egyen-különlegességeket hordhassanak horribilis összegekért. Hiába, trendinek kell lenni. A munkába állók sem akarják már dolgozó szamurájként önmagukat és magánéletüket feláldozni. Nem fűlik a foguk az éjszakába nyúló iszogatásokhoz, sőt! Ha tehetik, nem isznak alkoholt! Helyette az eperturmixra esküsznek. A válások száma megnőtt, ellenben a lányok házasodási kedve megcsappant (Hidasi 2003). Viszont egy-egy csók már előfordul az utcákon, tereken.

Most elképzelem, ahogy az idősebb japánok összeülnek, újságcikkeket elemezgetnek, felmérési adatokat vetnek össze, és nagy fejingatások közepette arról fecsegnek, hogy bezzeg az ő idejükben egész másképp volt minden. Ebben mind egyet értenek, az este pedig telik tovább, miközben régi történeteket idézgetnek fiatalkorukból, majd elmennek egy közös karaokézásra, ahonnan késő éjjel hazaimbolyognak, a hagyományosan tatamira helyezett matracokon pedig gyönyörű gésákról és hős szamurájokról álmodnak.

 

Tény: Japán a változások korát éli. Másik tény: a fiatalok dolga a lázadás, a változtatás. Minden korban. Ami megszokott, az hiába különleges, mert rendkívül unalmas. Ahogy egy nagyszerű könyvben olvastam: „Az élet ott kezdődik, ahol a megszokottság véget ér.” (Walsh 1998: 91). Véleményem szerint nem kell annyira aggódni Japán identitásáért, mert a változások kora persze eljöhet és kiforgathatja az életet a megszokott kerékvágásból, de nem ekképpen jön-e el a tavasz is a téli fagyok után? Attól még a fák ugyanazok maradnak. Az épp mostanság virágzó japán cseresznyevirágok kitárulnak (5. sz. melléklet: 26. ábra), majd elhullajtják szirmaikat, s helyükön gyümölcs érik. Nem éppen ettől élet-e az élet? Több ezer éves kultúrát, ha nem temet maga alá a számos földrengés, a nép identitását semmiféle média vagy Amerika-imádat sem fogja gyökeresen átalakítani, ahogy eddig sem tudta elérni azt semmi. Én bízom a japán cseresznyevirágokban, melyek még ott, a washingtoni földben is örökre japánok maradnak.


 

15.  Felhasznált irodalom

 

Könyvek

 

Blomberg, C. (2001). Szamurájok. Budapest: Szenzár

 

Hidasi J. (1998). Szavak, jelek, szokások. Budapest: Windsor

 

Hidasi J. (1999). Na, és hogy tetszik Japán? Budapest: Terebess

 

Hidasi J. (2003). Vissza Japánba. Budapest: Terebess

 

Hofmeister-Tóth Á. – Mitev Ariel Z. (2007). Üzleti kommunikáció és tárgyalástechnika. Budapest: Akadémiai

 

Kaji, S. – Hama, N. (2001). Miért nem bírjuk a japánokat. Budapest: Pannonica

 

Mécs A. (1942). Az ismeretlen Japán. Budapest: Terebess, 1996

 

Okakura, K. (1904). Teáskönyv. Budapest: Terebess, 2003

 

Walsh, N. D. (1998). Beszélgetések Istennel – Harmadik könyv. Budapest: Édesvíz, 2003

 

 

Internetes források

 

Katona Gy. – Simon B. (1998/1999). Japán beszámolók.

http://www.terebess.hu/keletkultinfo/japanbeszamolok2.html (2008. február 28.)

 

Kelemen A. (2001). DOMO-DOMO, HAI-HAI – Dosszié a japánok szexualitásáról.

http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/japszex.html (2008. március 15.)

 

Kozma L. (2007). Csa-no-ju.

http://www.szaku.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=2648&Itemid=54 (2008. március 8.)

 

 

 

Vereb K. (2002). Japán étkezési edények.

http://www.terebess.hu/keletkultinfo/etkezes.html (2008. március 11.)

 

http://totooldala.gportal.hu/ (2008. március 10.)

 

http://konyv.netkukac.hu/keret.cgi?/World/Samurai.htm (2007. december 12.)

 

http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/furo.html (2008. március 11.)

 

http://www.terebess.hu/tea/index.html (2008. február 28.)

 

http://www.ugyvezeto.hu/cikk/46097/uzleti-etikett-uzleti-protokoll-kulfoldon-7resz?area=183 (2008. április 2.)

 

 

Filmek

 

Kepes A. (2005). Világfalu – A titokzatos ember.

 

Marshall, R. (2005). Egy gésa emlékiratai.

 

Zwick, E. (2003). Az utolsó szamuráj.

 

 

Interjú

 

Sakai, Yumiko. Japán nemzetiségű. Jelenlegi munkahely: Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, zongorakísérő.

Interjú időpontja: 2008. március 21.

 

Gál Bence. Magyar nemzetiségű. Jelenlegi munkahely: Japán Alapítvány Könyvtára, könyvtáros.

Interjú időpontja: 2008. április 4.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.