Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

(04) IV. A hagyományos keresztény egyházon belüli keresztény misztika

2013.09.30

 

IV. A hagyományos keresztény egyházon belüli keresztény misztika
(szentek, boldoggá avatottak, csodák, látomások)

 

A keresztény misztika jellemzői a boldoggá és szentté avatások, a csodák és látomások világa. Mindehhez a hivatalos egyház, főleg a Vatikán állásfoglalása, elismerése és avatási szertartása szükséges.
 
A XVII. századig az egyház nem ismerte a boldoggá avatást. A szentté avatás sem a maihoz hasonló módon folyt, több szerepe volt benne a helyi egyházközösségeknek. A középkor derekán, hosszas folyamat eredményeként került a kanonizálás a pápák hatáskörébe.
 
A boldoggá avatás feltételeit VIII. Orbán pápa (1623-1644) határozta meg. Ez akkoriban hosszadalmas eljárás volt, mert a helyi püspök vizsgálata után tíz évnek kellett eltelnie, amíg a római vizsgálat elkezdődött, amennyiben az illető személy szentségének híre még élt. Ha ez a tisztelet halála után ötven évvel sem szűnt meg, és legalább két csoda is történt közbenjárására, akkor, ha a vizsgálatok már befejeződtek, sor kerülhetett a boldoggá avatásra. A szertartást sokáig nem a pápa végezte, hanem bíboros olvasta fel a pápai dekrétumot, a Szentatya ezt követően vonult az új boldog ereklyéje elé tiszteletadásra a Szent Péter bazilikában. VI. Pál pápa óta a boldoggá, illetve a szentté avatás szertartása csak bizonyos részletekben különbözik egymástól, még akkor is, ha a kettő közötti különbség továbbra is megmaradt, egy folyamat két állomását jelentik.
 
Forrás: http://magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.04/04.html
 

kalkuttai_terez_anya_240.jpg

A Szentszék Teréz anya halálát követően elindította a boldoggá avatási eljárást, amely az első lépés a szentté avatás felé. Az avatás feltétele, hogy olyan csodákat ismerjen el, melyek bizonyítottan Teréz anya közbenjárására történtek. Ilyen volt az indiai Monica Besra esete, akinek hasi daganata volt és csodás gyógyulását Teréz anyának szóló imáinak köszönte. Ez idő tájt szerte Indiában még több hasonló eset is történt. Teréz anyát II. János Pál pápa a missziós világnapon, 2003. október 19-én Rómában csaknem negyedmillió zarándok jelenlétében boldoggá avatta. Az eseményen 27 ország képviseltette magát kormányszinten, de megjelentek a nagy világvallások, a misszionáriusok és a szegények képviselői is, akikért Teréz anya életében annyit tett.
 
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kalkuttai_Ter%C3%A9z_any
 
Kép: Kalkuttai Boldog Teréz
 
 
 
A csodákról – Röck Gyula alapján
 
„A teológiai megismerésnek két főforrása van, egyik az Isten kijelentése, másik az „én tapasztalásom”Ezért a csodák mérlegelésénél eme kettősség mindenkor szem előtt tartandó: milyen viszonyban áll valami az isteni kijelentésekkel és mennyiben alapulhat az az emberi tapasztaláson.
 
A csodák célja igazolni azt, amit se a filozófia, se a teológia, legkevésbé a tudomány sem tud. Hogy van valami más élet, valami más létforma is az emberi élet és lét jelen formáján kívül, amit ha nem is tudunk kellően megismerni, akárcsak az energiákat - de annyiféle és fajta megnyilvánulásait mégis csak tapasztalhatjuk, hogy a hit és a kétely, illetve tagadás közül a hitet válasszuk életünk vezérfonalául!
 
A csodák azt vannak hivatva igazolni, hogy
1. A halál nem az élet vége, hanem az élet az örökélet egy újabb szakaszának, vagy formájának a kezdete.
2. Bűneink nyilván vannak tartva, mintegy filmre vannak véve.
3. Halottainkon - kivált a mások lelki felébresztésével tett jócselekedeteinkkel sokat segíthetünk.
4. Ez a földi világ és a másik, az égi világ nem két különböző, hanem egy - csak más formában élő - szent testvériség, amit épp úgy összefűz a szeretet, hogy védjen s óvjon, - mint a gyűlölet, hogy - ártson.
 
A csodák célja tehát az, hogy ráeszméltessenek az örökkévalóra, illetve arra, hogy nem minden e mulandó, az elkerülhetetlen s mindennap közelebb jövő halállal befejeződő élet, hanem van egy másik is. Ahol nem tudásunk és rangunk, hanem lelki fajsúlyunk szerint fognak minket a bölcsesség és igazság - nem pedig csak a kegyelem - mértéke szerint elhelyezni, mert a kegyelemre csak az számíthat, aki maga is kegyelmező, irgalmazó, megbocsátó és részvéttel teli lélek, nem pedig aki bűnbánat helyett ijedtében színleli a szánom-bánomot.
 
A tényeket és látomásokat illetőleg megjegyzem, hogy a tények s látomások - két egészen más dolog. A tények igazak, illetve igazolt dolgok, míg a látomások egyéniek, amelyek nem az igazságtól, hanem inkább attól függnek, hogy az illető egyén mit olvasott és tanult, mi az ő napi foglalkozása, gondolatköre s képzelme.
 
A csodák célja feleszméltetni a szellemi világokra, amiért is azokat nem gyerekes könnyelműséggel, hanem a bölcsek megfontolásával kell minden tébolymentes embernek mérlegelni, mert annyi jogunk van a csodák lehetőségeinek a védelmére, mint amennyi joga bármelyik tudományos szaknak van az ő esetleges „elméletének” a védelmére. Sőt több, mert míg azok csakis emberi elképzelések és elméletek alapján követelik a maguk tekintélyi tiszteletét, addig a misztika a csodák „tényei” alapján, amely tényekkel szemben a „nem hiszem” éppen olyan nevetséges „mínusza” a léleknek, mint amilyen nevetséges „plusza”, mikor a bolond többet hisz magáról, mint amennyi a valóságban.
 
Mindent a maga mértéke és értéke szerint! — ez a bölcsek filozófiája, míg a bolondoké a szélsőséges túlzás.
 
Nem azt kell szégyellni, ha a csodákban hiszünk, hanem azt, hogy a tudományosnak mondott korszakban vannak még emberek, akik nem látják, hogy csupa rendkívüli csoda között élünk. A csodák között nem is csoda, ha egy-egy másféle csoda is „akad...” Mert nem nagyobb csoda egy lélek megjelenése, vagy egy halott feltámadása, mint egy nemzéstől a születésig tartó „mag és pete” műremeke, az ember… Egy csoda se kisebb a másiknál, csak a mi emberi voltunk képtelen még azt kellően megérteni... Hiszen — s ez a mi nagy mentségünk az égiek előtt! — csak emberek vagyunk... alig másabbak, mint az állat... csak az eszünk több, de véges ismeretünk aránya a végtelenhez — alig...
 
* * *
 
A csodás jelenségek csoportja kétféle, angyali és ördögi. A „tüneteik” is mások, egyik — amint később idézem — felemelő, áhítatot és bizalmat keltő, míg a másik lesújtó, félős, ijesztő, borzalmas. E tünetcsoportok kétfélesége elvitathatatlan. S ha most ily tájékozottsággal szemléljük majd a misztikát és korunk modern mágiáját, azt fogjuk látni, hogy a mágia minden tekintetben közelebb áll az ördögi, mint az angyali megnyilvánuláshoz és azt, hogy korunk mágiája a régi boszorkányoskodás újabb fajta, korszerű felújítása.
 
„Ha átgondoljuk azokat a csodás jelenségeket, amelyeket az indiai fakírok, jogik, mahatmák és maharisik mutatnak be, s ezeket összehasonlítjuk a keresztény misztikusokkal történt csodás jelenségekkel, rá kell eszmélnünk, hogy a kettő közötti különbség annyira más, hogy azokat egy és ugyanazon forrásból nem eredeztethetjük. Ezért szögezi le az Egyház bölcsen, hogy bizonyos dolgok isteni, míg mások ördögi eredetűek, amiért is nagyon óvatosan kell elbírálni a tüneteket előidézők kilétét… Ha isteniek azok, úgy az illető egyénnek az erényeket hősi fokon kell gyakorolnia, mert ellenesetben, ha ez a tünet hiányzik, úgy az ördögi háttér a valószínűbb...
 
S mit látunk a modern mágia tényeinél? Azt, hogy azok a tények, amelyeket ezeken a kísérleti üléseken tapasztalunk, démoniak. Követ, békát, kígyókat hoznak — aportálnak — a szellemek a szoba falán át a terembe, sőt lótrágyát, piszkos, trágyás havat s néha „kénszagot”... Szóval olyanokat, amely dolgok gyanúsak, mert hiszen tudjuk, hogy a tiszta lények — az égiek — nem érintik a tisztátalanokat, mert ezek ellenszenvesek nekik, éppen úgy, amint a tisztátalan lények se érintik, nem érinthetik a tisztát és nem állhatják ki a tiszta dolgokat, szentelt érméket, szenteltvizet stb., hanem csak a nekik rokonszenveseket, a tisztátlanokat, kígyót, békát, trágyát és csak ezeknek tudnak örülni, amint azt később látni fogjuk, míg amazoktól — tömjénszagtól, szenteltvíztől, szent érméktől — menekülnek... Az összehasonlító „tudomány”-t itt is logikus, hogy alkalmazzuk, nemcsak a fizikában, történelemben, természetrajzban... Mind e tények azt mutatják, hogy a mágia — nemcsak tanán, de tünetein át nézve is a démonizmus és satanizmus, nem pedig a krisztianizmus „gyümölcse”... Aki egyszer ezekre az eltérésekre feleszmélt, az örökre gyanút fog a mágiával szemben…”
 
 
 
Szellemtörténetek, látomások
 
„Az emberiség szétszakadt. Hívők és hitetlenek táborai vívják világnézeti harcaikat és az érvek döntőjébe sohse fognak eljutni a „tiszta ésszel”... Más valami kell ide, más, az ami az elvek mellett a tényeket is felsorakoztatja, mert egyedül a tények azok, melyek egyszerre megváltoztatják az elvek és elméletek hadállását és a kételkedő, sőt a durván tagadó lélekből is megtört hívőt, jámbor lelket faragnak.
 
Ezeket a tényeket nem lehet azonban úgy felidézni és megismételni, mint a tudomány tényeit, hanem várni kell, amíg az égiek egy-egy ilyen — minden elvnél és elméletnél jobban bizonyító — ténnyel, élménnyel a segítségünkre jönnek, vagy pedig meg kell elégednünk azzal, hogy a már megtörtént tényekre alapítsuk világnézeti kiindulásunkat. S hogy e tények mennyire igazak lehetnek, illetve lehettek a múltban is, nemcsak korunk kisebb-nagyobb tényeivel, hanem a modern mágia kísérleti eseményeivel is igazolni fogjuk egy külön kötetben.
 
Az emberiség nemcsak kettészakadt, hanem mondhatni felaprózódott. Maguk a hívők is két szélsőségre oszthatók. Egyik a primitív hívő, aki nem mélyítette el hitét, aki csak kérni és kapni jár Istenhez, — míg a másik az elmélyült hívő, aki hitét világnézeti érvekkel, logikai és etikai igazságokkal alapozta meg. E két csoport oly messze áll egymástól, hogy — mint az árny és fény — nem is látszódnak egynek...
Amíg a primitív azért hisz, mert más világnézeti érveket és tanokat nem ismer s így mintegy — választék hiányában — kényszerül hinni, — addig a másik az összes világnézeti anyag áttekintése és összehasonlítása után ért oda, a lehetőségek és valószínűségek óriási anyagának a felértékelése után, hogy a hitet válassza élete vezérfonalául, világnézeti „eszközéül.” Évek, évtizedek lelki munkájának a gyümölcse ez, míg amaz, az elherdált évtizedek — vádirata.
 
A hitetleneket illetőleg is, — ha jól belenézünk lelki tárházukba, — azt kell látnunk, hogy hitetlenségüknek oka lelki hiányuk! Az, hogy — noha egyetemi tanár is lehet — az illetők a lelkiekben, a lelki dolgok ismeretében hiányokban vannak. A másik, a tudatlanok hitetlen csoportjánál pedig azt látjuk még ezen kívül, hogy nemcsak nem ismerik a lelkiek területét és anyagát, hanem még képességük sincs az értelmi magasságok megközelítésére, a tényektől a lehetőségek és valószínűségek világáig való felemelkedésre. S mégis, ez a legszomorúbb, hogy mennél hiányosabb lelki készültsége és képessége van valakinek, annál inkább hitetlenségének — kételyének és tagadásának — a kihangsúlyozásával akarja palástolni tudatlanságát. Ezek a többnyire hétköznapi emberek még azzal akarják felerősíteni világnézetük jogosultságát, hogy reális, vagy gyakorlati embernek mondják magukat, nem is sejtve, hogy épp az a realitás, amelyre ők hivatkoznak, az anyagi, az — irreális, a mulandó, a látszatvilág képe s nem a valóságé!
 
Ezek a „reális” emberek még nem láttak a tények mögé… Ezek részére nincs talány, nincs csoda, nincs végtelenbe látás, csak — kenyérkérdés. Ezeket elméletekkel, értelmi bevilágításokkal nem lehet felrázni, ezeknek a felrázásához más kell, rendkívüli esemény, a misztika, a csoda… Ezekhez az égi kegyelem tényekkel szól, hogy majd, ha hinni kezdenek, a tanról is beszéljen nekik, hogy majd felébressze arra őket, hogy az igazi reális cél lelkiségünk — hitünk és erkölcsünk — megalapozása, előkészítése az örök életre.
 
Ha valami közérdek van a világon, az a lélek érdeke. Ha valamit tisztáznunk kell magunk előtt, az a lélek és örökélet kérdése, mert azon a bizonyos halálnak nevezett sorozáson valamennyiünknek át kell menni a közeljövőben s bizony jobb elkészülni, mint készületlenül lépni egy új, egy más világ küszöbére.
 
S ha már nincs is módunkban az összes filozófiai, teológiai, etikai és misztikus anyagot felülvizsgálni, legalább annyi fáradságot vegyünk, hogy megismerjük azokat a tényeket, amelyek a túlvilági élet nyilvánvalóságát, a lélek továbbélését megdönthetetlenül igazolják, illetve azt, hogy — nemcsak test az ember! Ennyit már az orvosi tudomány is leszögezett, ennyit, ezt a kis negatív bizonyítást, hogy — nemcsak test az ember. Majd a bizonyítás pozitív formájához is elérkezik valamikor s meglátja, felfedezi, hogy — test és lélek az ember, sőt — igazi mivoltában lélek… a testruhájába bujtatott lélek… s hogy a halál nem az elmúlás, hanem az örökélet kezdete… S amint a lét és élet oka, úgy azoknak célja is, ezen a világon kívül esik.
 
S ezzel átléptünk e világ határmezsgyéjén egy más világ és más világnézet területére, oda, ahova a tisztaszívűek már évezredek óta átléptek, csak „mi”, a tudóst játszó kis tudatlanok késtünk pár évezredet…
 
Hogy a kétely és tagadás szellemének mennyire nincs jogos, vagy logikai alapja, igazolja az, hogy több az ismeretlen, mint az ismert dolog. A tudás örökértékei ott kezdődnek, ott rejlenek valahol, ahova a tudomány még el se ért, a háttérben, a láthatók láthatatlanában, — hogy az igazi tudós és filozófus ismeretei csúcsán a teológia és misztika világába kényszerül belenézni, — hogy a világot sokkal nagyobb csodák töltik ki, mint amilyen csodákról a misztika beszél…
 
Át kell látni, hogy minden látható a láthatatlanból jött s oda tér vissza s minden tapasztalható a tapasztalhatatlanból ered s hogy emberi tudásunk csúcsteljesítménye ez és csak ennyi, hogy — összemérve a hit, kétely és tagadás anyagának úgy mennyiségi, mint minőségi értékeit, — hinni kényszerülünk… Csak hinni, mert tudni, e csodákkal teli világban eligazodni az emberi agy és érzék képtelen…
 
De hát eddig a szerény pontig csak a bölcsek értek el, míg a tudatlanok a kétely és tagadás homályában beszélnek a — világosságról…”
 
 
Tények és kritikák a csodák és látomások világában
 
„A tényeket érintő kritikát illetőleg figyelemmel kell lenni
 
1. a tényekre és elméletekre, továbbá
 
2. a szemlélődő alany képességeire és világnézetére, pl. hívő vagy hitetlen-e.”
 
* * *
 
„A tényeket és látomásokat illetőleg meg kell jegyezni, hogy a tények s látomások — két egészen más dolog. A tények igazak, illetve igazolt dolgok, míg a látomások egyéniek, amelyek nem az igazságtól, hanem inkább attól függnek, hogy az illető egyén mit olvasott és tanult, mi az ő napi foglalkozása, gondolatköre s képzelme.
 
A tények azt mutatják, hogy van örökélet, míg a látomások csak ama egyéni képet nyújtják, amit odaátról vesz fel a szemlélődő egyéniség, mert hisz ez lát, az egyéniség, az alany. Ennél fogva nyilvánvaló — s a látottak sokszori ellentmondása is igazolja, — hogy másként lát az egyik, mint a másik, a fejlettebb és fejletlenebb, a bölcs és az átlag, akár csak itt e földi életben is, mert mindenki képességei mennyiségének és minőségének középarányosa szerint lát, hall, ért, gondolkozik és cselekszik. Itt a nevelés helyességének örökértéke, ha nem egyoldalúsítva, hanem univerzálisan — mindenkire kihatólag — nevelünk, amit az egyetemek — hol csakis résznevelést adnak — nem tehetnek már meg.
 
Az alany képességeit illetőleg sokat kell arra helyezni, hogy mi az illető. Pl. aki csak a vallásosság bizonyos külső rétegébe van beavatva, nem láthat másként, mint ahogy a pokol, tisztítótűz és paradicsom fogalmai megengedik. Látja ő a tényeket lelki szemeivel, de a visszahozásban, — mivel csak ezek a fogalmak vannak meg az ő szellemi klaviatúráján, — csak ezekkel a fogalmakkal dolgozik, akár csak az a mővész, aki négy helyett két szál, vagy három szál húron kénytelen hegedülni. Az egyoldalúság ugyanezen átkában szenvednek a spiritiszták, a teozófusok stb., mert ők viszont a dolgokat egy másik egyoldalúságból szemlélik, s így nem látják meg, nem érzik ki, nem tudják felértékelni azokat a dolgokat, melyek a katolikus misztika és világnézet ismeretének a hiánya folytán hiányzanak a lelkükből. Ebből azonban nem azt kell következtetnünk, hogy így minden értéktelen, hanem azt, hogy a tökéletesülésünkhöz nem az egyoldalúságra, hanem az egyetemes tájékozódásra kell törekednünk s minden látomásból a dolgok szellemi lényegét, állagát és mivoltát igyekezzünk kihámozni, mert nem hazugságokkal állunk szemben, — annál igazoltabbak a látomások, — hanem egyéni felvételekkel, amelyeknek mások ugyan formái, de a lényegük — egy.”
 
Forrás: http://209.85.129.132/search?q=cache:dXp5Ik_tl9IJ:betiltva.com/new/rock-gyula-a-misztika-tortenete-iresz/+R%C3%B6ck+Gyula:+A+misztika+t%C3%B6rt%C3%A9nete&cd=3&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&lr=lang_hu
 
 
 
 
 
1. A gnosztikusok, és az apokrif iratok
 
A keresztény misztikát tárgyalva meg kell említeni a gnosztikusokat, és az apokrif iratokat, amikkel lépten-nyomon szemben találjuk magunkat, ha a keresztényekről szó van, csak elhelyezésük nehéz. A keresztény egyház nem ismeri el a gnosztikusokat elsősorban azért, mert nem úgy hisznek a megváltásban, mint ahogyan azt a Vatikán kijelentette és megfogalmazta.
 
„A szó töve, a gnózis görögül tudást jelent. A Gnózis az igazi tudást jelenti. A Gnózis tana egyszerű, mert mielőtt bármit meghatározna, leírna vagy magyarázna, abból a tényből indul ki, hogy létezik igazi tudás. A gnosztikus világnézet alapja az, hogy az igazság előbb létezett, mint minden más. A gnosztikus irányzatok abból indulnak ki, hogy aki abszolút tudásra szomjazik, az belülről megtalálhatja ezt, mert minden emberben eleve benne van ez az igazság. A gnoszticizmus tehát a kereszténységhez hasonló, (korai) eretnek (a történelmi keresztény egyházak által annak tartott, a hagyományok miatt történészek által is eretneknek nevezett) irányzat: a (a hagyományos keresztény felfogás szerinti) Megváltó szükségességét tagadja (illetve csak az önmegváltás hasznát ismeri el). Azt vallja, hogy mindenki magát válthatja meg, azáltal, hogy a világot megismeri, s végül önmagába jut vissza. Lásd még: http://www.gnozis.fw.hu/”
 
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gnoszticizmus
 
„A hivatalos kereszténység teljesen kiirtotta tanaiból a gnózist. A gnoszticizmus irányzatai valóban szerteágazóak, sok fantasztikus, túlzó, ellentmondásos, túlburjánzóan részletező, nehezen követhető írást termelt ki a doketizmustól (látszattest tan), a 365 eon szellembirodalmáig. A Nag-Hammadi lelet feltárásáig (1945) kevés volt az eredeti fennmaradt írott anyag (gnosztikus apokrif evangéliumok, Pistis Sophia stb.), inkább csak a gnosztikusok ellen írt vitairatokból ismertük tanaikat. Az újonnan feltárt írások szövevényében gyakran megtaláljuk az igazi gnózis állításait, bár nehezen kibogozható formában. Jól jellemzi Kákosy László egyiptomi gnózisról írt könyvének címe a gnosztikus irodalmat: Fény és Káosz. Megkapó a vágyódásuk a pleroma, a teljesség, a világító tenger, az istenség székhelye felé. A misztikus istenség avatott hirdetői ők.
 
A gnosztikusok abban általában egyetértenek, hogy világunkat nem a legfelső Isten formálta ilyenné, hanem egy demiurgosz ("kézműves") isten, és ő és az ördög viaskodnak köreinkben.
 
A gnosztikusok megegyeztek a lélek preegzisztenciájában (megelőző létében). Basilides és Isidorus a lélekvándorlás részleteit is taglalták (miszerint Zodiákus szintű Bolygóprincípiumlény Morcion a II. században alapítja meg közösségét. Az Ó-testamentum Istenével együtt az egész Ó-szövetséget elveti, csak a Márk-evangéliumot, Pál leveleit és saját antitéziseit ismeri
el Szentírásként. Működése nagy ösztönzést adott a kánoni iratok összeállítására).
 
Egyetértenek abban, hogy a test a lélek börtöne. Talán a legjelentékenyebb, legnagyobb hatású gnosztikus, Valentinus volt. Ő kimondta, hogy vannak hylikus (anyagias), pszichikus (lelkies, vallásos) és pneumatikus (szellemiség által vezetett, gnosztikus) emberek. Csak az utóbbiak tudnak felemelkedni az aszkézisnek arra a fokára, amelyen a lélek ismét egyesülni képes istenével. Fennmaradt néhány olyan írás is, pl.: a Tamás Cselekedeteiről szóló iratban található Gyöngy himnusz (a II. századból), ami minden értekezésénél szebben írja le a lélek testbe börtönzöttségének élményét, s isteni lénye (a "gyöngy") újrafelfedezése utáni visszatértét az Atya házába.”
 
Forrás: http://www.ahimsa.hu/index.php?Itemid=44&id=74&option=com_content&task=view
 
 
Az apokrif iratok
 
„Az apokrif (apokripha) görög kifejezés jelentése: „elrejtett”. A legjelentősebb lelet Nag Hammad tekercsei, de sok apokrif irat maradt fenn és tanúskodik a gnosztikus keresztény bölcsességről. Amíg a Biblia iratait a történelem során többször is „átírták”, az apokrifok hamisíthatatlanul tanúskodnak koruk bölcseletéről. Az apokrif, vagy „elrejtett” tanok a hivatalos, külső vallás törekvéseként kerültek háttérbe. Esetenként tudatos megsemmisítések elől rejtették el az utókor számára. A rejtett kifejezés ugyanokkor e tanok tartalmára, azokra a rejtélyekre, misztériumokra is utal, melyek az igazságkeresők számára az eredeti isteni állapot elérésének útját írják le, és közelebb visznek Istenhez. Az örökérvényű bölcsességet megörökítő pergamenek a mai kor keresői számára az írott szó, az Ige, az ember számára kinyilatkoztatott megváltás tanának jelképévé váltak.”
 
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gnoszticizmus
 
A fentieket olvasva, és az eddigi egyházi hozzáállást elemezve teljesen érthető, hogy a hivatalos egyház miért nem fogadja el a gnosztikusokat és tanításukat. Érdemes tehát két olyan szentet is megismerni, akik a kereszténység legismertebb szentjei közül valók.
 
 
 
 
 
2. Eckhart Mester

meister-eckhart.jpg

Kép: Eckhart Mester
Forrás: ablakvirradat.blogspot.com/
 
 
„Eckhart mester (kb. 1260-1327/28) középkori keresztény misztikus gondolkodó. Domonkosrendi szerzetesként Párizsban tanult. Német és latin nyelven írt beszédeket, főműve az Opus tripartitum, ami még nem jelent nyomtatásban. A németül írt beszédeit – tekintettel a hallgatóságra – igen szívhez szóló nyelven írta.
 
Istenről alkotott fogalma a neoplatonikus gondolkodás nyomait viseli magán. 
 
Egyedül létező tulajdonképpen csak Isten: Ő a fő és egyedüli valóság. Ami rajta kívül van, az igazi léttel nem bír. Ő merőben egyszerű lény, akiben nincs semmiféle különbség. Isten lényéről képtelenség fogalmat alkotni, sőt meghatározni sem lehet, csak arról lehet fogalmunk, hogy mi nem Ő.
 
Ekhart szerint Istennek nem úgy van léte, mint a teremtett létezőknek, hanem Ő maga a lét, és minden létező Istenben létezik. Isten tart fenn mindent a létben és nélküle a dolgok semmivé lesznek. Az ember Istent a lelke legbelsejében találhatja csak meg, de ez csak akkor sikerülhet, ha az ember teljesen átadja magát a legbensőbbnek és belőle él. A lélek készen áll Isten lényegének befogadására, mert ő Isten születésének a helye az emberben. Isten saját fiában nyilvánítja ki a lényegét, a fiú az Ő szava, aki a lélekben szól az emberhez.”
 
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Eckhart_mester
 
 
Eckhart mesternek létezik az a zenhez hasonló felfogása, hogy Istent, mint végtelen mélységet és alapot az „én” Istenben megalapozott valódi létezésével azonosítja. Innen ered az, hogy Eckhart úgy véli: csak ha semmi nem marad az énből Isten munkálkodására alkalmas helyként, csak ha Isten tisztán önmagában munkálkodik, fedezzük fel végre „valódi énünket” (ami a zen szóhasználatában az „én nemléte”).
„Itt, ebben a szegénységben történik meg az, hogy az ember visszanyeri halhatatlan lényét, ami valamikor volt, ami most is, és lesz mindörökké.”
 
Ebben a tökéletes szegénységben, mondja Eckhart, még mindig lehetnek gondolataink és tapasztalataink, de szabadok vagyunk tőlük: „Nem úgy tekintek rájuk mint akár a múltban, akár a jövıben magammal vihető vagy elhagyható sajátjaimra... Független vagyok tőlük és kiürült ebben a mostani pillanatban, a jelenben...”
 
Mindez nagyon közel áll azokhoz a megfogalmazásokhoz, amelyek mindenhol megtalálhatók a zen mestereknél. De szándéka szerint tisztán keresztényi is, mert ahogyan Eckhart mondja, pontosan ez a tiszta szegénység, amikor valakinek nincs többé „énje”, ez az, amelyben az illető megleli valódi önazonosságát Istenben. Ez „Krisztus megszületése bennünk”. Különös dolog, hogy Eckhart szerint amikor elveszítjük speciális, saját kulturális és vallási azonosságunkat - az „ént” vagy „személyiségünket”, amely mind erényeinknek, mind látomásainknak az alanya, amely szorgos munkával tökéletesíti magát, amely előre halad az áhítatosság gyakorlásában -, akkor születik meg végül Krisztus bennünk a legmagasabb értelemben.
 
Eckhartnak létezik egy prédikációja a szegénységről, mely Máté evangéliumából indul ki (5:3): „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa”. Ebben a prédikációban azt a kérdést fejtegeti, hogy mi is az a lelki szegénység. Megkülönböztet külső (anyagi) és belső szegénységet. A belső szegénységet így határozza meg: „Az a szegény ember, aki nem akar semmit, nem is tud semmit s akinek nincs is semmije.” Nem az aszkéta az, aki semmit nem akar. Sőt dorgálja azokat, akik az igénytelenséget vezeklésként és külsődleges vallási gyakorlatként fogják fel. Az ilyen meggyőződésű emberekről úgy véli, hogy önző énjükhöz ragaszkodnak. „Az ilyen embereket külső látszat alapján nevezik szenteknek pedig belül szamarak, mert az isteni igazság tulajdonképpeni értelmét nem fogják fel.” Mikor Eckhart azt mondja, hogy az embernek ne legyen akarata, nem azt mondja, hogy váljon gyengévé. Az akaratnak azt a fajtáját utasítja el, ami a sóvárgással, a vággyal azonos. Szerinte az embernek még azt sem szabad kívánnia, hogy Isten akaratát tegye, mivel ez is vágyakozás.
 
Eckhart így ír egy élményéről:
 
„Áttörésemkor... fölébe emelkedem minden teremtménynek, és nem vagyok sem Isten, sem teremtmény: az vagyok, ami voltam, és ami maradok most és mindörökké. Aztán lendületet kapok, amely felröpít minden angyal fölé. Ebben a lendülésben olyan tovavonuló gazdagság tárul elém, hogy nem vagyok elégedett Istennel, mint aki Istenként létezik, mint aki minden isteni műveként létezik, mert ebben az áttörésben úgy találom, hogy Isten és én, mi ketten ugyanazok vagyunk...”
 
Hasonlóan fogalmazta meg Jézus is: „Én és az Atya egy vagyunk.” (János 10, 30)
 
Eckhart mester egyénileg járható, individuális utat keresett, melyen haladva a katolicizmus dogmatikájától mentesen léphet kapcsolatba Istennel. A vallás külsőségeit elvetette; szerinte a végső igazságot kereső ember az egyház, illetve a papok közvetítése nélkül is eljuthat Istenhez, ugyanakkor a világmindenség egészében megnyilvánuló jelenségeket a teremtő isteni elv megnyilvánulásainak tekintette. A mester a Teremtés könyvének legfőbb eseményeihez fűz kommentárokat, s allegorikus magyarázatai már a maga korában sem fedték mindig az egyház hivatalos álláspontját. Magyarázataiban gyakran szerepelnek absztrakt metafizikai megállapítások, más helyütt viszont szinte profanizálja a vallásos szövegeket. Teológiai fejtegetéseit olvasva - melyekben legfőképp Avhärroes, Maimonidész, Bohäthius és Arisztotelész gondolataira támaszkodik - az olvasó számára Isten, "ki mozdulatlan mozgatja a mindenséget", hol szinte megérinthető közelségbe kerül, hol pedig az elérhetetlen szférák messzeségébe távolodik. Az olvasóban egy szerzetes tiszta arcéle rajzolódik ki, aki nem elégedett meg a hit előírásaival, hanem a legtökéletesebb megismerésre törekedett. A szakrális szövegben a szó szerinti tartalom mögötti primáris jelentéseket kutatta, felvillantva az értelmezési lehetőségek széles skáláját; azt sugallja egyúttal, hogy az Istennel való kontaktust mindenki a vallási előírásoktól függetlenül, sajátos, egyéni úton valósíthatja meg.
 
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Eckhart_mester
 
 
 
 
 
3. Avilai Nagy Szent Teréz és Assisi Szent Ferenc
 
 
175px-teresa_of_avila_dsc01644.jpg
 
 
 
 
 
 
 
 
Kép: Avilai Szent Teréz.
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Avilai_Szent_Ter%C3%A9z
 
 
Önéletrajzi feljegyzései egy nagy és mély lélek arcát sejtetik: mélységes csalódást érzett, ugyanakkor hallott valami titokzatos hívást a bensőségesebb életre. Kapott egy látomást a pokolról, elolvasta Szent Ágoston vallomásait, és ezek elvezették a megtéréshez.
 
Végleges megtérése után, amelyben belátta addigi tévedését és meglátta, hogy Isten őt ,,nem az emberekkel, hanem az angyalokkal való társalgásban akarja látni'', készségesnek mutatkozott a hívás követésére. Teljes erővel belevetette magát a küzdelembe, hogy a szívét ,,összhangba hozza" Krisztus szívével.
 
Egy alkalommal úgy érezte, hogy Isten egészen áthatja: ,,Lehetetlen volt abban kételkednem, hogy Ő bennem van, és én elmerülök Benne." Ekkor Teréz negyven esztendős volt. ,,Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete bennem."
 
Belső élete ettől kezdve gyorsan és meredeken emelkedett fölfelé a misztikus magasságokba. Isten valósága olyan erővel tört rá, hogy gyakran a legnagyobb kín és gyönyörőség egyszerre kerítette hatalmába. Egyik levelében ezt írta: ,,Úgy támolygok, mint egy részeg." Ismételten látták a nővérek, hogy a templomban egy méter magasan lebeg a padló felett és az arcából különleges fény sugárzik. Neki magának e jelenségek nagyon kellemetlenek voltak, és kérte Istentől, őrizze meg a kegyelem külső megnyilvánulásaitól, s vezesse őt más utakon. Közben azonban mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a képzelet játékát misztikus víziónak lássa.
 
Mint minden igazi misztikus, Teréz is úgy érezte, hogy cselekednie kell, apostoli életre küldik és szeretetben kell tevékenykednie: ,,Cselekedeteket kell végrehajtani, mindig csak cselekedeteket", hiszen ,,nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni".
 
Amikor Isten birtokba vette a lelkét, a megtérése egy pillanat alatt játszódott le. Egy alkalommal ugyanis meglátott egy szobrot, amely rendkívül hűen ábrázolta az oszlophoz kötözött és megostorozott Krisztust. Ez a látvány úgy megrendítette az akkor már húsz éve kolostorban élő apácát, hogy ott helyben megtért. S közvetlenül azután, hogy Isten nem sokkal később a misztikus egyesülésben magához vonta, így vélekedett: ,,A tökéletesség legmagasabb foka nem az elragadtatásokban, nem is a látomásokban van, hanem abban, hogy akaratunk tökéletesen beleegyezik Isten akaratába." Szent Teréz klasszikus példája a keresztényi élménynek. Bár különleges karizmával bíró misztikus, hosszú ideje magától értetődőnek számít, legalábbis a tradicionális keresztények körében, hogy ő valójában misztikus tudata révén ismerte fel azokat a realitásokat, amelyek megszokottak minden keresztény számára, ám rejtve vannak előtte. Amiben mások hittek, azt ő önmagában tapasztalta meg.
 
 
francesco2.jpg
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Kép: Assisi Szent Ferenc.
 
Terézhez hasonlóan Assisi Szent Ferenc is a misztikus élményt kereste. Szent Ferenc volt a középkor Krisztus-szimbóluma, és ezért nem sorolható be semmilyen sémába. „Sok minden volt benne közös Jézussal. Jézust hordta a szívében, vette az ajkára, az ő hangja csengett a fülében, őt sugározta a tekintete, őt idézte minden mozdulata.” Nem csak tolmácsolta Őt az embereknek, mint a többi szent, hanem megjelenítette nekik. Olyan volt, mint egy villámcsapás, aki egy percre megvilágította a kereszténység sötét éjszakáját. Abban a percben, amikor Ferenc kemény győzelmét aratta önmaga fölött, nála is megtörtént valami, amire nem számított, és ami egész addigi felfogását teljesen összekavarta, valami ami csak a szentek életében található meg. Bekövetkezett a teljes átalakulás. Nem valami varázsszer hatására, mint a bűvészeknél, hanem az elképzelhető legfényesebb módon változott nála a keserű - édessé. Ez az isteni átváltoztatás mindent magával ragad, és Ferenc ebben fedezte fel az evangélium legmélyebb, legfényesebb vonását. Az evangélium: átváltozás.
 
A madarakhoz vált hasonlóvá, amelyekről Jézus az evangéliumban beszél, akik „nem vetnek és nem aratnak” (Mt 6,26), és mégis megélnek. Ferenc eljutott az evangéliumnak ehhez a szabadságához, amelynek nevében Jézus a „ne aggódjatok az életetekért” szavakat mondta. Széttörte azt a bilincset, amellyel a birtoklás gúzsba köti az embert, és eljutott a szabadság nagyszerű birodalmába. „Önmagában és maga körül mindentől független volt”, jellemzik a társaik. Valóban paradicsomi levegőt lélegzett, és az elsők között volt, akik beléptek az üdvösség légkörébe. Akaratlanul Buddhára kell gondolnunk, aki hasonló magasságokban járt. Minden szorongás, életfélelem, mely az embert oly gyakran rettegésben tartja, lehullott róla. Mindent eldobott magától, és ezáltal mindent megnyert.
 
Forrás: www.teljessegforrasa.hu/content.php?rewiew.24
 
Mindkét ismert keresztény misztikus megtette az első lépéseket a keresztény dogmáktól való eltérésre, és elkezdte a híveket az önálló felismerések felé vezetni. Avilai Szent Teréz tulajdonképpen a kontemplációs imádság módszerét fedezte fel új elrévülő imádsági szokásában.
 
 
 
 
 
4. Szent László király
 

sztlk1.jpg

Kép: Szent László király.
Forrás: http://www.szlgbp.sulinet.hu/isk/sztlk.html
 
A mi magyar Szent László királyunk is méltán sorolható az említésre méltó szentek, és csodatévő képességeiről ismert személyek közé. Szent László 1040 körül született Lengyelországban, nagyapja az István király által megvakíttatott Vazul volt, apja I. Béla király testvéreivel együtt István haragja elől menekült el az országból, s mégis László lett az, aki István életművét folytatta.
 
László király volt az első, aki szenteket avatott, többek között Gellért püspököt, Szent Istvánt, Szent Imrét, őt magát 1192-ben avatták szentté, közel száz évvel halála után. Ő az erdélyi Nagyvárad védőszentje, ott építtetett még uralkodása idején székesegyházat, ahol a testét is eltemették 1106-ban.
 
 
„Szent László király megállította a pestisjárványt:
A magyarok táborában egyszer pestisjárvány tört ki. Szent László király segítségért imádkozott Istenhez. Azt a sugallatot kapta, hogy lője ki nyílvesszőjét, az majd megmutatja, melyik növényből készítsen főzetet a betegeknek. Végül, az a növény lett a gyógyír a járványra, amit nyílvesszője kilövésével mutatott meg az égi világ. Ez megállította a járványt, ezt a füvet, aminek latin neve: Genciana cruciata - ma is Szent László füvének nevezik.
 
Szent László király megszünteti az éhínséget:
Besenyők törtek az országra és sok embert rabságba ejtettek. László üldözte őket. Seregével nagy pusztaságba jutott, ahol azonban éhínség támadt. Nem volt vad, amire vadászhattak volna, se más élelem. A királyt nagyon aggasztotta seregének nélkülözése, földre borulva könyörgött az Úr irgalmáért, hogy seregét ne hagyja éhen pusztulni. Imádsága végeztével szarvasok és bivalyok egész csordája termett előtte, amelyek szelíden követték őt a táborába. Ezt látva „dicsérték Istent az ő szentjében, aki által ilyen kegyelemben részesültek”.
 
Egyéb csodatéteményei:
Azt is feljegyezték Szent Lászlóról, hogy ahol letérdelt imádkozni a fűre, nyomában csodálatos virágok nőttek. Számtalan, ma is élő csodatétel emlékeztet minket Szent László királyunk szentségére.
 
Szent László király teste 1095. július 29-én vált fénnyé. Fénnyé válását követően sírja csodatévő zarándokhely lett, mondák és legendák fonták be már életében is legendássá nőtt alakját. Vakoknak látását, süketeknek hallását, némáknak beszédét, sántáknak járását adta vissza az Isten Szent László király sírjánál.
 
Szent László királyt Árpád-házi III. Béla avatta szentté 100 év múlva. III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy Szent László király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz „csodaszakértőket”. 1192. június 27-én, déltájban a nagyváradi székesegyház fölött, tündöklő fényes csillag jelent meg. A csillag két órán át tündökölt vörös fénnyel Szent László király sírja felett. Szent László napját a szokástól eltérően azóta nem fénnyé válásának, „égi születésnapjának” évfordulóján tartjuk, hanem június 27-én, a nagyváradi csillagjelenés napján."
 
Forrás: http://www.szellemvilag.hu/?action=fullnews&id=421169&category=330
 
„Évszázadokon át népi mondák, hősi énekek, himnuszok, templomi falfestmények és imádságos könyvek témája lett László párviadala a kun vitézzel a Kerlés hegyi csatában. A párviadal szimbolikus értelmet nyert: László győzelme a "kun" harcos felett a kereszténység diadalát jelképezte a barbár pogánysággal szemben. A Képes Krónika szerint: "Meglátott végül Szent László herceg egy pogányt, aki egy szép magyar lányt vitt lova hátán, László herceg pedig úgy gondolván, hogy az a váradi püspök lánya, s noha súlyosan meg volt sebesülve, tüstént üldözni kezdte lovával, melyet Szögnek nevezett. Amikor pedig már elérte volna őt, hogy lándzsájával ledöfje, semmiképpen sem volt erre képes, mivel sem az ő lova nem futott gyorsabban, sem amannak a lova nem maradt le semennyire sem, hanem mindegyre kartávolság volt a lándzsa és a kun háta között. Így kiáltott és szólt Szent László herceg a lányhoz: »Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél és vessed magad a földre!« Meg is tette ezt. Amidőn pedig Szent László herceg a földön fekvőt közelről lándzsával ledöfte volna, ugyanis meg akarta őt ölni, a lány nagyon kérte, hogy ne ölje meg azt, hanem engedje el. Ebből is látszik, hogy nincs hűség az asszonyokban, mivel fajtalan szerelemből kívánta őt megszabadítani. A szent herceg pedig sokáig viaskodott vele, s miután inát elvágta, megölte őt. De az a lány nem a püspök lánya volt."
 
Az életéhez fűződő csodás események között szerepel a „levitáció” jelensége is. Amikor egyik csatlósa megleste ima közben a nagyváradi egyházban, azt látta, hogy a király a föld fölé emelkedett. A nép arról is tudott, hogy László imájával bölénycsordát és szarvasokat varázsolt éhező serege elé, és lándzsájával, miként Mózes a pusztában, a szomjazóknak vizet fakasztott a kősziklából.”
 
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/I._L%C3%A1szl%C3%B3
 
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.