Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

(02) II. A keresztény misztika fogalomrendszere, meghatározása, irányzatai

2013.09.10

 

1. A keresztény misztika fogalomköre

 

(Röck Gyula: A misztika története c. könyve alapján (Pallos 1995.)
 
A keresztény misztika kezdete évezredekre nyúlik vissza, már az ó-szövetségben kezdődik, Mózesnek az Úrral való beszéde, a próféták látomásai, Dániel elragadtatása, stb. amiről később szólunk, mind misztikus élmények voltak. Keresztelı Szent János küldetése — Szent János ev. III. r. —, az Úr Jézus egész élete, színeváltozása, Szent János apostol látomásai, Szent Pál apostolnak a paradicsomba, majd a mennybe történt elragadtatása és sok más minden, mind misztikus dolog. S ezek a rendkívüliségek az óta sem szőntek meg, napjainkban is megismétlődnek.
 
Megkülönböztetjük a misztikát és a mágiát egymástól. A misztika, az Istennel való egyesülés, a lélek isteniesítésének a tudománya, — míg a mágia a szellemekkel való érintkezésé. Egyéni vonatkozásban pedig meg kell különböztetni az eksztázist, a transzot, a hipnózist, stb., mert noha hasonlók, mégis olyan mások, mint amilyen más a szendergés, az álom, az elszédülés, az ájulás és a halál. Mind más-más foka a test és lélek viszonyának, noha hasonlók. 
 
A misztikus célja a felsőbbrendű élet, a felsőbbrendű egyéniség kitermelése tanulás, elmélkedés és aszketikus élet által, hogy így - mindinkább jobb és méltóbb eszközévé váljon az Úr Jézusnak és több szolgálatot teljesíthessen Isten és embertársainak, s végül egyesülhessen Istennel.
 
A misztika nem teológiai tudást kíván, mert hisz a teológiai tudás nem visz közelebb az Istenhez, hanem megmutatja ama módszereket, amelyek révén kifejleszthetjük magunkban az isteni életet, amelyekkel rátalálhatunk az örökigazságokra és elnyerhetjük ama legnagyobb égi ajándékot, amit az istenieket ismerő bölcsességnek és áldozatokig menı szeretetnek nevezünk.Mert ez a felsıbbrendő lelkiség tünete, nem pedig a külsıségeskedés.
A mágia útja bizonyos fizikai feltételek folytán való kapcsolódás a szellemekkel. A misztika útja bizonyos lelki fejlıdés útján való eggyé válás az Istennel. Amíg az elsı gyorsan elérhető, addig a másikhoz évek, évtizedek önmunkálása szükséges. És mások ezek gyümölcse is.
 
Vannak tudományos csodák és misztikus csodák. A cél: ismerni, szolgálni, szeretni: meglátni Istent.
 
A megváltás fogalma: valamit anélkül, hogy ki ne nyilatkoztatná titkát a szolgáinak és a prófétáknak? Dániel és a Bölcsesség könyvében az üdvösség szándékának misztériumai találhatók. Isten kinyilatkoztatja ıket álmokban, angyali üzenetekben. Tudnak arról, hogy a pogány kultuszban is léteznek misztériumok, de a Dániel könyve ezt a transzcendens valóságokra alkalmazza, általában az apokalipszisrıl szólnak.
 
A Biblián kívüli zsidóság az apokrif iratokban Hénok ismeri a szentek titkait. A qumráni szövegek szintén igen nagy fontosságot tulajdonítanak az eljövendı misztérium megismerésének, amely a Látogatás Napján lesz esedékes. „De ez a kinyilatkoztatás azok számára van fenntartva, akik az út tökéletességében járnak: rejtett értelmő kinyilatkoztatás, amelyet nem szabad közölni a gonoszokkal, a kívülállókkal.”
 
Jézus, az Emberfia azért jött el, hogy életét váltságul adja sokakért.
 
A megváltás eredetileg váltságdíjat jelentett, amikor pénzzel váltja ki valaki önmagát, váltja meg helyzetét. Keresztényi értelemben a megváltás a földi bőnöktıl való megszabadulás, amit emberáldozattal váltottak meg. Jézus vállalta magára ezt a megváltói szerepet, amit feltétel nélkül fogadott el Istentől.
 
Feltámadás: A feltámadásba vetett hit alapja. A feltámadásnak gondolata abban a tudatban gyökerezik, hogy Jahve az alvilágnak is korlátlan ura. Éppen ezért nemcsak azt rendelheti el, hogy az ember leszálljon az alvilágba, hanem azt is, hogy feljöjjön onnan, életre keljen.
 
Isten büntet és jutalmaz, nemcsak a Földön, hanem a túlvilágon is. Mivel isten igazságos, kinek-kinek megfizet a tetteiért. A feltámasztás egy jutalmazási forma.
 
Forrás: Bibliai teologikus szótár. Szent István Társulat. (1986) 943.o.
 

anastasis.jpg

Kép: A feltámadás – szerb ikon.
Forrás: keesz.hu/node/63
 
 
 

             a.) A hagyományos keresztény egyházon belüli keresztény misztika

 

 
 
Mindaz, amit a fentiekben tárgyalunk, az a hagyományos keresztény egyházon belüli keresztény misztika fogalomkörébe tartozik. Ez azt jelenti, hogy a megfogalmazások, megközelítések minden esetben a vallás, az egyház szemszögébıl történnek. Ez a megfogalmazás nem nyitott a más, fıleg nem a keleti szemléletre. Hitvilága kizárólagos, Istenképe sajátos, szigorú, és nem egyetemes, hanem „az egyetlen igazságos”. Visszautal a Szentírásra (Bibliára) és az abban található kinyilatkoztatásokra dacára annak, hogy a Bibliát a keletkezése óta többször is átírták, megváltoztatták.
 
Ha bármilyen csodát bejelentenek, akkor azt minden esetben a Vatikán kivizsgálja, és a saját szempontjai szerint elemzi, csak többszöri megismételt jelenség után ismeri el. A kegyhellyé, zarándok hellyé nyilvánítás is elbírálás alá esik. A keresztény misztika fogalmát használja maga az egyház is, és használják olyan keresztények is, akik más, ezoterikus szemlélettel rendelkeznek.
 
Míg az exoterikus megközelítésben a lélek fejlıdésének célja a megtérés és az öröklét, azaz az üdvözülés, addig az ezoterikusoknál fontos maga a fejlıdési folyamat is, és a megvilágosodás élménye, amire még a földi életben van lehetıség, nemcsak a túlvilágon várható jutalom.
 
A keresztény misztikában Isten tılünk függetlenül létezı kinyilatkoztató erı, az egyetlen igazságos, minden felett hatalommal rendelkezı, szigorú és ítélkezı. Egy keresztény ember egyik alap érzése a bőntudat, és az ısbőn még Ádámhoz és Évához vezethető vissza. Isten ennek az ısbőnnek a megváltására küldte a földre Fiát, Jézust, hogy szenvedéseivel megváltsa az emberek bűneit.
 
 
 

             b.) A hagyományos keresztény egyházon kívüli (mai ezoterikus) keresztény misztika

 

 
A hagyományos keresztény egyházon kívüli (mai ezoterikus) keresztény misztika megközelítése alapvetıen eltér. Elismerik Jézus Krisztust, a feltámadást, a messiási szerepet, de pl. nem kötik a tagságot kereszteléshez. Lehet keresztény misztikus olyan ember is, aki alapvetően más vallást gyakorol, akár lehet buddhista vagy hindu is. A lényeg a kereszténységgel való szimpátiája és elfogadása. Tehát a mai ezoterikus keresztény misztika nyitott, a Bibliát elfogadja, de képes kritizálni. Közelíti egymáshoz a Kelet és Nyugat tanításait, általában nem ragaszkodik egyetlen keresztény egyházhoz, valláshoz. Általában nem az Egyetlen, hanem az Egyetemes Egyházban hisz, Isten képe is egyetemesen megfogalmazott Egy-Isten-Hit a szó valódi értelmében. Keresztényként nem tartja a kereszténységet feljebb valóban a többi vallásnál, hitvilágnál, hanem elfogadó, a kereszténység tekintetében ökumenikus, egységben gondolkozó hívő.
 
A hagyományos keresztény egyházon kívüli (mai ezoterikus) keresztény misztikusok nem az üdvözülésben, hanem a reinkarnációban hisznek, amit nem tartanak ellentétesnek az eredeti tanításokkal, hiszen ez a fogalom az eredeti Bibliában is benne volt, ami arámi nyelven íródott. (Lásd. János esszénus evangéliuma – eredeti fordításban.) Nem hisznek az eredendő bűnben, hanem a tanuló folyamatokban, a büntetés és félelem helyett a mindent átható szeretetben. Isten nem rajtunk kívül, hanem bennünk van, és minden élőlényben, mindenben, ami minket körülvesz. Isten teremtı képességét soha, egyetlen percig sem vonták kétségbe, de a mai ezoterikusok úgy gondolják, hogy ezzel a teremtő képességgel maga az ember is rendelkezik.
 
Az ember lélektanilag folyamatos fejlődésen megy keresztül, és nem egyetlen ugrásszerű élménnyel érhet csak el eredményt (mint a megtérés). Ez a folyamat nemcsak egyetlen, hanem több életen keresztül képzelhető el. Mindenki eljuthat még itt a Földön a megvilágosodás boldogságos érzéséhez.
 
 
 
 

2. A keresztény misztika, meditációs csönd, elvonulás fogalomköre

 

 
(Gánti Bence integrálszemlélető megfogalmazásában)
 
 
A keresztény misztika a megvilágosodáshoz vezető utat vázolja fel a keresztény szimbólumrendszeren át. A megvilágosodás a végső valósággal, a formátlan isteni tudattal való eggyé válás, a wilberi létra 9. szintje.
 
A keresztény misztika belső magva a meditatív elmélyülés, keresztény keretrendszerben. Ahogy más hagyományoknál - buddhizmus, jóga, stb. - magva a külső, mitologikus keretrendszer, amelyen belül, s amelyet eszközként felhasználva a misztikus elmélyül. Az elmélyülés kapuja az elmemozgás megszüntetése, és a teljes belső elmecsend beállta, és a csendben való éber figyelmes elmélyülés, s végül felszámolás, mint egyéni megfigyelő, egyéni tapasztaló. Ekkor a meditáló az elmélyülésben eljut az üresség, a no-self (éntelenség) állapotába. Ez közös egy buddhista egy jógikus és egy keresztény misztikus gyakorlónál, ugyanis ez nem a hagyománytól vagy elméleti és mitologikus keretrendszertıl függ, hanem ez a közös emberi mélyvalóság minden rendszer mögött.
 
Amellett, hogy közös, szükségünk van egy meditációs, gyakorló hagyományra, egy járműre, amelyen át el tudunk jutni oda. Tehát noha ez közös, általában magunktól képtelenek vagyunk megvalósítani, az elme túlerőben lévő egyeduralma miatt. A megvalósítás általában sok időt, gyakorlást és néhány elvonulást igényel, ahol hosszú napokra, hetekre, s van, akik hónapokra teljesen abbahagynak minden mentális tevékenységet - nincs beszélgetés, olvasás, telefonálás, csend van. Ezek az elvonulások bentlakásosak, csendes helyen történnek, tipikusan a városoktól távol, természeti közegben, leegyszerősített környezetben.
 
Ilyen keresztény misztikus elvonulás kevés maradt fenn, de léteznek. Ezek is így történnek, hiszen a hosszan kitartott csend és gyakorlás érleli meg az elmélyülést. Az elmélyülést nem lehet alkalmi, fél órás gyakorlásokkal elérni. Aki az igazi megvalósítást keresi, az átmegy az ezekkel járó nehézségeken, kényelmetlenségeken is, hiszen az elme roppant aktív és hajlandó inkább spirituális dolgokon elmélkedni, ezekről beszélgetni, spirituális dolgokat imaginálni, mintsem engedni teljesen felszámolnia magát, és elmerülni a gondolat, képzelet és érzelem mentességen. A teljes belső csendben, ahol nem történik semmi izgalmas spirituális látványosság, "csak" feltárul a lét mélyének misztikája, és megtörténik a végső én megtalálása. Sok kezdő gyakorló választja inkább öntudatlanul a spirituális élménykeresést, és annak a látszatát megadó, azt ígérő társaságot, mintsem vállalná az elcsendesülés és elvonulás kényelmetlenségeit. Az elcsendesedés ugyanis napok, hetek kérdése onnantól, hogy egész nap csendben vagyunk. A folyamat közben automatikusan előjön minden félelmünk, nyugtalanságunk, kételyünk, vágyunk, amelyek arra késztetnek, hogy a gyakorlást hagyjuk abba és hazamenjünk. Képesek vagyunk spirituálisan is megmagyarázni, hogy miért jobb elmenni máshová, ez miért rossz ott. Az elme teljes erejével megnyilvánul, és mivel az elmével azonosulunk, el is hisszük, amit gondolunk és érzünk. Az menti meg a gyakorlót ilyenkor, ha van valami bizalma, és hite a vezetőben, van szilárd elhatározása, hogy végigcsinálja az adott időkeretet, betartja a szabályokat, és tovább gyakorolja a technikát. Akkor is, ha az adott pillanatban úgy véli, és gondolatban levezette, és érzelmileg is meggyőzte magát, hogy ez teljesen értelmetlen, és hogy máshol a helye.
 
A keresztény misztikában ez a folyamat keresztény keretben történik, és azon belül is hagyományonként eltérő, hogy mi a figyelem tárgya, mely az elmét az elnyugvás és a csend felé hivatott vezetni.
 
 
 
 

3. Isten fogalma a keresztény szemlélet szerint

 

 
Isten önmagáról adott kinyilatkoztatást. Isten a világ és az ember javára véghezvitt tettei és az ezekhez fűzött magyarázatok által adott magáról kinyilatkoztatást.
 
Az Ószövetségben Isten magáról adott kinyilatkoztatása a következő jegyeket mutatja:
 
                              1. Isten egyetlen, más Isten nincs.
                              2. Isten transzcendens.
 
Már az atyák Istene, akit a hagyomány a „mózesi” istentől eltérően Jahvénak nevez (egyetemesebb és kevésbé szigorú), nem kötődik országhoz, néphez vagy birodalomhoz (ellentétben a helyi istenségekkel). Korlátlan hatalma van az egész akkor ismert világ fölött. A sínai kinyilatkoztatás Istene, majd később a jeruzsálemi templom Istene az egész mindenség Ura, akinek a hatalmát nem korlátozza semmi. Lényegéhez hozzátartozik, hogy független tértől és mindenütt jelen van. Jahve a mindenség Teremtője és föltétlen ura, ezért semmilyen tekintetben sem lehet részük egymás természetében. Minden, ami van, az Ő teremtő szavára lett és így az Ő szabad, személyes alkotása. Jahve teljesen független az időtől. Csak az zajlik időben, amit az üdvösségtörténetben véghezvisz, a lénye azonban kívül esik az időn. Isten örökké létező, akinek életereje legyőzhetetlen, és aki változatlanul birtokolja az életet. Jahve nem ismeri azt a halált, amelyről a vegetációs mítoszok szólnak. Jahve egyszerűen az, aki él, s akire minden nemzedék esküszik. Életéből semmi nem vehet el, hozzá sem tehet. Bármennyire is Isten a termékenység alkotója és ajándékozója, kultuszában nincs helyük a szexuális formáknak, mint a pogány istenpároknál. Az isteni rendelésből az egész teremtett létet átható nemiség nem is jöhet Jahvéval kapcsolatban számításba. Nem önthető formába, képmás nem készíthető róla, bálványként nem szabad imádni. Istennek lenni ellentéte annak, amit az emberi lét jelent; a szeráfok azzal érzékeltetik Isten lényét, hogy bennük is félelmet kelt fölsége és őket is elvakítja fényessége. Isten szent. Ilyen szentség előtt az egyetlen lehetséges magatartás a teremtményi mivoltnak és a bőnösségnek az átérzése.
 
(Herbert Haag: Bibliai lexikon. 700.o.)
 
Istennek, mint személyesen létezınek a legbensőbb, leglényegesebb vonása, ti. a személyes volta, az, hogy létmódja önmaga birtoklásában és szóban való kimondásában van, Isten kinyilatkoztatásából annyira mély gyökeret eresztett, hogy soha fel sem merült, hogy Istent ne személyként, hanem végtelen valaminek, vagy akárcsak mint semleges értelemben vett ipsum essének (= maga a lét) gondolják el.
 
Istennek az a világhoz fordulása, amelyet a Biblia elénk tár, az Ő saját szabad elhatározásának műve. Ebből a háttérből kell mind a teremtést, mind pedig a kiválasztást és a szövetséget szemlélni.
 
         a. A világot magának teremtette mindazzal együtt, ami benne van, és uralkodik az egész teremtésen.
        b. Isten az emberhez különösen is odafordult. Az emberbe Isten lehelte bele az élet leheletét, így lett élőlénnyé, az embert pedig a saját képmására teremtette. Isten az embert általa megszólítandó te-nek gondolta el és alkotta meg, és közösségre lépett vele.
 
 
Angyalok
 
Istent képviselik, általa nyilatkozik meg Jahve a szövetség népe, illetve ennek tagjai számára. 
 
1. Az angyal teremtett lény, aki Isten nevében, Istent képviselve beszél azzal a tekintéllyel, amellyel Isten ruházta fel.
2. Az angyal maga láthatatlan és mindenütt jelen lévő Isten.
3. Az angyal később került be a bibliai szövegbe, eredetileg egyszerően az Úr (Jahve) állt a helyén. Isten közvetlen érintkezése az emberekkel szemben állt a transzcendenciával, ezért nem jelenhetett meg maga az Isten, hanem követet küldött, az angyalokat.
 
Mágia
 
Mágián olyan elképzeléseket és szokásokat értünk, amelyek valamiféle természetfölötti erőben való hiten alapszanak. Eszerint bizonyos személyek, tárgyak vagy rítusok képesek az elérendő céllal semmiféle kapcsolatban nem lévő eszközökkel titokzatos, rendkívüli hatásokat kiváltani (esetleg bizonyos távolságra is). A mágia egyik fő jellemzője, hogy a saját hatalma tudatát átélő varázsló függetlennek érzi magát az isteni hatalomtól vagy az erkölcsi törvénytől.
 
(Herbert Haag: Bibliai lexikon. 1138.o.) A csodák Isten személyes művei, a varázslások pedig emberi tettek.
 
 
 
 

AZ EVANGELIZÁCIÓRÓL

 

 
(Belső egyházi anyag alapján)

Az Istenről való tanúságtételnek három fő formája van.

- az élet tanúságtétele („jótettek láttán magasztalják Istent”)
            > Személyes tapasztalatok, megélések összessége, a megérintettség.
 - az igehirdetés („hirdessétek az evangéliumot”)
             > Krisztus maga a megtestesült Ige.
             > Krisztus igehirdetése nem választható el a lététől, azaz egész lénye, élete, tettei bizonyító erejűek.
 - a közösség tanúságtétele („arról ismerjetek meg titeket, hogy szeretitek egymást”)
             > A keresztény közösségek szeretete és egysége hívja fel a figyelmet az evangélium szépségére, és kisebb közösségek is helyet adnak a hit gyakorlásának. A katekézis a keresztény közösség nélkül a levegőben lóg – állítják az egyházak.

A keresztény egyházak a IV. századtól erőszakosan terjesztették a hitet és hódított az az elképzelés, hogy az Evangélium terjesztése lehetséges kizárólag emberi eszközök által is, az emberi erő és hatalom eszközei által. A XX. századra jelentősen lecsökkent a hívek száma világszerte, csökkent a keresztény egyházak hatása és hatalma a világi életre. Az információ áradat, a technika fejlődése oly nagy mennyiségő információt zúdított a hétköznapi emberek nyakába, hogy nem tudtak, majd nem mertek egyértelműen állást foglalni egyik vagy másik hit mellett attól tartva, hogy rövidesen annak az ellenkezőjével is találkozni fognak. Megnövekedett a szabad egyházválasztás lehetősége is, és míg Kelet meglehetősen erőteljesen és ügyesen nyitott Nyugat felé a hitvilágával, filozófiájával is, addig a keresztény egyházak csak nagyon lassan ismerték fel a nyitás, és népszerősítés, a modern evangelizáció lehetőségeit.

A hagyományos felfogás az volt, hogy „egyházon kívül nincs üdvösség”. A II. Vatikáni Zsinat kitágította a fogalmát, és azt deklarálja, hogy „mindazok is elnyerhetik az üdvösséget, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztust és egyházát”, sőt azok is, „akik nem jutottak el az Isten kifejezett megismerésére”, ha „őszinte szívvel keresik Istent”, illetve „ha iparkodnak a helyes út elérésére”.

Az evangelizációra nincs konkrét definíció. Alapvetően Krisztusról szóló tanítást jelent, a hit terjesztését a Biblia, elsősorban az Újszövetség felhasználásával. Kinyilatkoztatják, hogy az evangéliumról való tanúságtétel elsődlegesen az egyházában misztikusan jelenlévő Krisztus műve. Az evangelizációnak nem a hatalom az eszköze, hanem maga a Krisztussal egyesült élet, illetve maga Krisztus, aki tanúságot tesz egyházában az Atyáról. Az evangelizáció hordozói nemcsak a teológusok és papok, hanem az egész egyház, minden hívővel együtt.

Az evangelizáció célja, hogy elvezessen az Istennel egyesülő egyéni és közösségi életre. Tehát nem elsősorban ismeretközlés kell, hogy legyen, hanem a krisztusi életre való elvezetés. Célnak tekintik minél több ember bevonását az egyházba, az egyházi közösségekbe.

· Az evangelizáció nem vallási ismeretanyagot közöl elsősorban, hanem meghív a krisztusi életre.
· Első lépése és legfontosabb eszköze nem a szó, hanem az élet: a Krisztussal egyesülő egyéni és közösségi élet tanúságtétele. Az igehirdetés a tanúságtételt követi.
· Képviselői, küldetésének munkásai nemcsak hivatalos személyek, teológusok, papok, hanem az egész egyház, minden keresztény a közösség- a hierarchia vezetése alatt.
· Az evangelizáció célja nem kisebb, mint a Krisztussal egyre mélyebben egyesülő életre, és a krisztusi tanúságtevő közösségbe való elvezetés.
· A kettős hűség csapdája: hű Krisztushoz és korához, embertársaihoz is, ami a korszakkal változott.


A keresztény hitvallás szerint Jézus egy az Atyával

· Jézus egy az Atyával az engedelmesség által: „Minél tökéletesebb odaadást tanúsít a Fiú, annál jobban megismertetheti az Atya önmagát Vele és általa a világgal.”
· Jézus egy az Atyával az imádságban: A keresztény állítás szerint Jézus 30 évig az Atya csendjében élt elvonultan és apostoli mőködése előtt még 40 napos teljes csendet tartott, és később is gyakran elvonult imádkozni.

Jézus eggyé vált az emberekkel, „kiüresítette magát, hogy hasonlóvá váljon az emberekhez”. Elsősorban a szeretetet hirdeti, de nem elsősorban szóval, hanem tettekkel, a szeretet kinyilvánításával. „Jézusban megjelent Isten emberszeretete, Jézus követőiben is Isten emberszeretetének, az emberszerető Istennek kell megjelennie”. „Aki szeretetben él, Istenben él, és Isten él benne.” (1Jn 4,16)

A kereszténység legfontosabb kérdése a keresztre feszítés, és Jézus áldozata, miszerint a keresztre feszítés által megváltotta az emberek és a világ bűneit. A keresztényi életvitelnek hasonlítania kell Jézuséhoz, aki vállalta a magányt, az üldöztetést is, és sohasem volt kétségbeesett. Érzéseit az a belenyugvás határozta meg, miszerint minden Isten akarata szerint történik. Krisztus követőinek is alapélménye az öröm, mert van értelme az életüknek, van értelme a szenvedésnek, hiszen mindez részese a megváltásnak.

„Atyám, legyenek ők egy, amint te bennem vagy és én tebenned” – imádkozott Jézus főpapi imájában. A Fiú életének lényegéhez tartozik, hogy egy az Atyával és egy a Lélekkel. Ezért eljövetelének célja az Atya akaratának teljesítése. Cél az egység megteremtése, az egységes egyház, a szeretet, a lélek, az egység nagyon fontos: a világ csak ott ismerheti fel Istent, ahol Ő jelen van, ahol szeretet és egység van.



4. A keresztények szent könyve: a Biblia


2percbiblia.jpg

Kép: A Biblia, más néven Szentírás.
Forrás: www.origo.hu/itthon/20080125-2008-a-biblia-ev...

A Biblia azoknak a könyveknek a győjteménye, amelyeket a zsidóság és a kereszténység Istentől sugalmazottnak és ennek okán szenteknek fogad el, és mint ilyeneket a hit és az erkölcs területén mércének tekint. A Bibliát szent jellegéből kifolyólag Szentírásnak is nevezik. A zsidó és a keresztény Biblia terjedelme nem azonos, mert a Biblia könyveit meghatározó kánont nem egyformán határozták meg. Így a héber Biblia – a Tanakh – azokat az Izrael népének adott isteni kinyilatkoztatásokat tartalmazza, amelyek a kereszténység előtti időben, Izrael vallási közösségében keletkeztek. A kereszténység is szentnek és sugalmazottnak vallja a zsidóság Bibliáját, de mellettük ugyanilyen isteni tekintélyt és kötelező mércét tulajdonít azoknak az 1. században keletkezett írásoknak, amelyek Jézus életéről és tanításáról tanúskodnak, és amelyeket az apostolok vagy ezek tanítványai írtak. Így a kereszténység két részre osztja a Bibliát: a zsidó Bibliát magában foglaló Ószövetségre (Ótestamentum) és az apostoli írásokat tartalmazó Újszövetségre (Újtestamentum).

http://hu.wikipedia.org/wiki/Biblia

A biblia szó az ógörög byblion többes száma, jelentése „könyvek”. (A „könyvtekercs” jelentésű byblion szó pedig a byblosz szóból származik, amely eredetileg az egyiptomi papiruszt, az ókorban íráshoz használt anyagot jelölte.) A Héber Bibliában egyedül Dániel próféta nevezi „könyvek”-nek a szent iratok gyűjteményét (Dániel könyve 9,2). A keresztények a Kr. u. 2. századtól fogva kezdték ezt a nevet az Istentől származónak vallott iratgyűjteményükre alkalmazni. Ez az egyszerű név találóan fejezi ki, hogy e műnek a rendkívülisége nem külső formájában van, hiszen csak könyveket, látszatra más emberi művekhez hasonló írásokat tartalmaz. A Bibliát gyakran egyszerűen „Írásnak”, „Írásoknak” nevezik (Jézus és az apostolok is használják ezt az elnevezést, mint Márk evangélista és Pál apostol – Márk evangéliuma 12,24 és Második levél Timóteusnak 3,16 stb.), továbbá „Isten Igéjének”, „Szentírásnak”, „Könyvek Könyvének” is hívják. Az „Isten Igéje” elnevezés a Bibliából származik: Isten prófétákon keresztül közölt kinyilatkoztatásának megkülönböztető jelölésére szolgál (lásd: Dániel könyve 9,2; János evangéliuma 17,17; Péter első levele 1,23). Ezen kívül Ézsaiásnál (Ézsaiás könyve 34,16) az „Úr könyve” néven szerepel. Eszerint tehát a Biblia Isten könyve az emberek számára.

normal_1407_biblia.jpg

Kép: Kézzel írott latin nyelvű Biblia 1407-ből.

A Biblia két fő részből áll: Ószövetségből és Újszövetségből (más néven: Ótestamentumból és Újtestamentumból). Az Ó- és Újszövetség megjelölés Isten Izraellel (Mózes második könyve 24,8 alapján) és a keresztény egyházzal kötött szövetségére utal (Máté evangéliuma 26,28 szerint), a latin „testamentum” (azaz „örökség”) szó pedig azt fejezi ki, hogy ezek az írások szent hagyatékok, amiket a keresztények hite szerint Isten Izraelre és az őskeresztény egyházra hagyott. A „testamentum” elnevezést a Vulgata (a Biblia latin nyelvű fordítása) nyomán használják.

Míg az Ószövetség az Izrael népével kötött szövetség keretén belül adott kinyilatkoztatásokat (Isten cselekedeteit és prófétái által közölt üzeneteit) örökíti meg, addig az Újszövetség a keresztény egyházzal kötött szövetség keretén belül közölt kinyilatkoztatásokat (Jézus életét, az ősegyház tapasztalatait, az apostoli tanításokat, az egyház további útjára vonatkozó jövendöléseket) tartalmazza. Egyes történetek, próféciák többször is – esetleg különböző nézőpontból és írótól – szerepelnek a Biblia különböző könyveiben. Egyes részek a lehető legnagyobb tömörségre törekedve adnak információt a történelmi eseményekről, míg más részek mővészi rajzolatot nyújtanak az ember és kor természetéről (például: szerelemről).

Az Ószövetség 39 (zsidó Biblia és a Protestáns Ószövetség) vagy 45 illetve 46 könyvet (a katolikus fordítás tartalmazza a Makkabeusok I-II. könyvét, Tóbiás könyvét, Judit könyvét, a Bölcsesség könyvét, Jézusnak, Sirák fiának könyvét és Báruk könyvét, amelyek a protestáns fordításban nincsenek meg; Jeremiás könyvét és Jeremiás siralmainak könyvét pedig néha egynek, néha kettőnek számítják), az Újszövetség pedig 27 iratot tartalmaz. A Biblia könyvei mintegy 1500 esztendő folyamán, a Kr. e. 2. évezredtől az Kr. e. 4. századig Izrael népe körében, a Kr. u. 1. században pedig az őskeresztény egyház körében keletkeztek. A hagyomány szerint körülbelül negyven személy írta a Biblia könyveit; voltak közöttük papok, királyok, orvosok és egyszerű közemberek is.

A bibliai könyvek régebben folyamatos szövegét az áttekinthetőség érdekében szerkezetileg tagolták. Ez első lépésként azt jelentette, hogy az egyik canterbury érsek, az 1228-ban elhunyt Stephen Langton az iratokat fejezetekre (részekre) osztotta. Majd századokkal ezt követően az egyes fejezeteket versekre bontották. Az Ótestamentum kapcsán ezt a munkát az 1541-ben meghalt Santes Pagnino, az Újszövetséget illetően pedig 1551-ben Robertus Stephanus végezte el.

A Biblia könyveit a 16. században, az első nyomtatott bibliakiadások idején számozott fejezetekre és úgynevezett versekre osztották, amelyeket szintén számok jelölnek (például Máté evangéliuma 26,28; azaz Máté evangéliuma 26. fejezet, 28. vers). A fejezetek általában a bibliai könyvek tartalmilag elkülönülő nagyobb egységeit választják szét, míg a versek általában mindenféle tartalmi szempont nélkül megállapított néhány mondatos szakaszok, amelyek a mondatok könnyebb visszakereshetőségét és a különböző bibliai részek közötti kereszthivatkozások (konkordancia) készítését szolgálják. A versek számozása a katolikus és protestáns bibliakiadásokban megegyezik. A verseket követő kereszthivatkozások viszont az egyes bibliakiadásokban eltérnek, és nem is minden kiadásban találhatóak meg.


A kanonizációról (Bibliai kánon)

A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttesét, gyűjteményét jelenti. A kanonizáció kifejezés azt jelenti, hogy az egyház elismerte az egyes iratok isteni ihletettségét (Isteni eredetét) és ezzel a kánonhoz való tartozását. Ha a kanonizáció folyamatáról beszélünk, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték fel, vagy ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz. A Biblia kanonizációja a 397-es III. Kárthágói Zsinaton zárult le. A Biblia könyveihez hasonló, de az egyház által hamisítványnak vagy nem Isten által sugalltnak ítélt, és ezért a kánonból kihagyott könyveket apokrifoknak nevezik. Közel 30 különböző – sokszor a keresztény erkölcsnek, életigenlésnek ellentmondó – evangéliumból választották ki az egyházatyák azt a négyet, amely ma a keresztény Biblia része (Máté, Márk, Lukács, János evangéliuma).
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.