Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

(01) I. A kereszténységet meghatározó filozófiai és fogalmi alapok

2013.09.09

 I. A kereszténységet meghatározó filozófiai és fogalmi alapok


Az integrál gondolkodás egyik alapja a Földön lévı legkülönbözıbb hitvilág, életfilozófia, lélek megközelítés megismerése annak érdekében, hogy megértsük AZ EMBER testi-lelki működését, és felfedezzük benne az azonosságokat és eltéréseket. Így belepillanthatunk a legősibb életfilozófiákba (mint pl. a jóga) és megismerhetıvé válnak a nagy alap vallások gondolatmenetei, filozófiái is, mint a buddhizmusé, a hinduizmusé, megismerhetővé válik a sámánisztikus kultúra. Mi itt Európában elsısorban a zsidó-keresztény kultúrkörben szocializálódtunk, neveltetésünk, a minket körülvevő teljes kultúra ezen alapszik. Azt gondolnánk, hogy akkor a keresztény misztikát alapvetően jobban ismerjük a többinél, ám mélyebbre ásva kiderül, hogy az integrál szemlélet alapján történı feltárásban új gondolatkörök, megközelítések kerülnek felszínre.


        1. Filozófusok: Platón, Arisztotelész, Szt. Ágoston, Aquinói Szt. Tamás


Filozófiai alapjait messzebbre gyökereztetjük. Az idealizmus fı gondolkodójához, Platónhoz kell visszanyúlni (i.e. IV. század), aki meghatározza az ideák világát, a transzcendens fogalmát használja, és nagyon fontos megállapítása, hogy az ideák örök, változatlan, önmagukkal megegyezı és elgondolható dolgok. Lélek fogalma összecseng a keresztény szemlélettel, bár Platón tesz utalásokat a reinkarnációra is. (Az egyházi keresztény misztika tagadja a reinkarnációt, az egyháztól független irányzat elfogadja és tanítja.) Szerinte a lélek a testbe be van zárva és célja a visszatérés az eredeti ősállapotba, a testnélküliségbe.

Ugyanabban a korszakban Arisztotelész megalkotta a metafizika fogalmát, és olyan Isten képet hozott létre, amivel az egyház független keresztény misztikusok mind a mai napig dolgoznak.

Szent Ágoston (i.sz. IV. sz.) a kereszténység egyik legbefolyásosabb filozófusa, szinte az egész középkor ideológiája belőle táplálkozott. Áttelepítette a keresztény filozófiába mindazt, amit fontosnak érzett nemcsak a neoplatonikusoktól, hanem Cicerótól, Platóntól, a sztoikus filozófiától is. Gondolkodói hagyatékának számos eleme máig él a keresztény teológiában és bölcseletben: ilyen platonizmusa, a kegyelemrıl szóló tanítása, a predesztináció tana. Katolikus és protestáns irányzatok sora hivatkozik mőveire, amelyeket a 17. századtól gondos kezek győjtöttek egybe és adtak közre egyre alaposabb és teljesebb nyomtatott kiadásokban.

A patrisztika időszakában i.sz. (I-VIII. század) a keresztény szemlélet, filozófia kialakítása és terjesztése volt a filozófusok fı célja, és elsısorban az egyházatyák látták el a filozófusi szerepet is. Aquinói Szent Tamás (XIII. század) fogalmazza meg, hogy a megismerésben a végső szó mindig a hité. Aki megismeri a világot, az megismeri Istent is. És ő fogalmazza meg először, hogy az emberi elme tiszta, üres lap.


        2. Kereszténység és keresztyénség (katolikusok és protestánsok)

Kik is a keresztények?

Keresztények, ıskeresztények már Jézus Krisztus megszületése elıtt is voltak, de igazából Jézus születése és a Golgota után beszélünk kereszténységrıl. Kereszténynek számít az az ember, aki meg van keresztelve, függetlenül eredeti származásától. Élesen elkülönül a kereszténység katolikusokra (római és görög, keleti és nyugati katolicizmus), valamint protestánsokra. Minden keresztény, aki nem katolikus, az protestánsnak számít. 

Más fogalommal: a keresztények meghatározás alatt elsősorban a katolikusokat, azon belül is a legnagyobb létszámot képviselı római katolikusokat értik. A többieket a keresztyén szóval jelölik. Ez a felosztás visszautal a katolikus – protestáns fogalomkörre. Nagyon fontos, hogy amit keresztény megközelítés, keresztény szemléletként emlegetünk, az esetek nagy többségében a római katolikus egyházat jelenti, élén a pápával.

Mivel Magyarországon minden egyháznak hivatalos bejelentési kötelezettsége van és kizárólag állami engedéllyel mőködhet (240 magyar egyházból közel 140 keresztyén), nincsenek már szekták, ez a fogalom nem létezik. A legkisebb közösség is egyházi rangra emelkedett.

Itt olvasható a magyarországi egyházak listája:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1gon_m%C5%B1k%C3%B6d%C5%91_egyh%C3%A1zak,_f
elekezetek_list%C3%A1ja

Mindenekelőtt és alapvetően a kereszténység szigorú egyistenhit, monoteizmus. Istenképének és világszemléletének alapja a zsidó, az ószövetségi hagyomány: az Úr, az egyetlen Isten a Szövetség Istene, aki egykor az ısatyáknak és a választott népnek jelentette ki magát. Ez az Isten egyetlen, örök, mindenható, teremtı, az általa létrehozott világ korlátlan ura és gondviselője. Az emberek számára - az ısbőnnek is betudhatóan - közvetlenül megismerhetetlen (a misztikus irányzatok szerint megismerhető): róla való tudásunk javarészt önközlésén, a kinyilatkoztatáson alapul. Isten a világ feletti misztérium, eleven, abszolút és tökéletes lény, akiben korlátlan akarat és szabadság, végtelen jóság és a teremtmény iránti teljes szeretet él.

A világ, és benne a látható dolgok rendje teljes egészében Isten alkotása. Ám ő nem csupán megalkotta, megteremtette, hanem megszabta mőködésének törvényeit is, alkotásának pedig gondját viseli. İ alkotta a testi és a szellemi létezıket egyaránt: az anyagi dolgok (tárgyak) és a szellemi létezık (angyalok, lelkek) mind tıle kapták létezésüket és tanúskodnak dicsősége és hatalma mellett. Isten legutoljára alkotta meg az embert, aki egyszerre test és lélek, Isten képmása és az anyagi lét foglya, akire az Úr a teremtett világ feletti uralom gyakorlásának feladatát rábízta. Az ember azonban visszaélt Istentıl kapott szabadságával és szembefordult teremtőjével: megjelent a bőn, az ısbőn, a minden ember természetét megrontó áteredı bőn és ebből fakadóan az emberi vétkek sokasága, amelyektıl a továbbiakban pusztán emberi erővel lehetetlen megszabadulni. Isten végtelen igazságosságából adódik, hogy e bűnökre büntetés következik, végtelen szeretetébıl és jóságából viszont az, hogy megadja az ember számára a bőnöktıl való szabadulás, a megváltás és az üdvözülés lehetőségét.

Ez a magyarázata annak, hogy - a keresztény hit lényegeként - Isten Krisztusban, fiában emberré lesz, magára veszi az ember bőneit, szenved és meghal a kereszten, beteljesítve ezzel Isten megváltó mővét. A megváltás minden embernek szóló lehetıség, de ez a hitben válik eleven valósággá. Így a megváltás részesedés Isten dicsıségében, a feltámadott Krisztus megdicsőülésében és Isten legnagyobb ajándékában, az örök üdvösségben és az örök életben.

Isten azt akarja, hogy a vétkezett, teremtıjével szembeforduló ember üdvösségre jusson: ezért küld megváltót saját megtestesült fia személyében, kegyelmeinek segítı ajándéka pedig lehetővé teszi, hogy az ember valóban tudjon élni a megváltás lehetıségével. Ám nem csupán az tartozik Isten kegyelmi adományainak körébe, hogy megváltót küld, hanem az is, hogy belsőleg alkalmassá teszi a hívő, hitre jutó embert Krisztus befogadására, a bűnöktől való megszabadulásra.

A keresztény hit fontos sarokpontja a végidıre vonatkozó tanítás, az eszkatológia témája. A legfontosabb itt Krisztus második eljövetelének várása és vele összefüggésben az utolsó ítélet gondolata. A végítéletkor kerül sor az isteni jutalmazásra és büntetésre, a holtak feltámadására és arra, hogy ki-ki érdemeinek és vétkeinek megfelelıen örök üdvösségre vagy kárhozatra jusson. Fontos az a keresztény tanítás is, amely az igaz hit forrásainak tekintetében mond véleményt. Eszerint a hit fő forrása az isteni kinyilatkoztatás, amely közvetlenül a Szentírás sugalmazott könyveiben olvasható.

A keresztény misztika az a pont ennek a vallásnak az életében is, amikor visszatérnek az eredeti tanításokhoz. A keresztény misztika minden korban azt tanította, hogy Krisztusnak a hívőkben szellemileg kell megszületnie, ha el akarják nyerni az üdvösséget. A jámbor hívőnek magába kell fogadnia Krisztust, meditáció közben vele együtt át kell élnie szenvedéseit, vagy részt kell vállalnia belılük. Ahogy Pál mondta: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem” (Gal. 2,20)


Jézus működése és a kereszténység kibontakozása


A kereszténység „alapítója”, Jézus a róla elnevezett idıszámítás kezdete elıtt 6-7 évvel született és mintegy harminc évet élt. Tanítóként és prófétaként három éven át működött a nyilvánosság előtt Galileában és Júdeában és 33 évesen halt kereszthalált Jeruzsálemben. Az „Emberfiának”, az Atya küldöttének mondta magát, környezete pedig benne látta az Isten által népének megígért megváltót. Tanítványok vették körül, környezete pedig arról tett tanúbizonyságot, hogy szavait és tetteit jelek, csodák kísérték. A zsidó nép korabeli vezetői veszedelmes lázítónak tekintették: a római hatalom kezére adták, hogy életét istenkáromlóként, lázadóként, bőnözıként kereszten végezze.


Tanításai


Jézus arra hívta fel a figyelmet, hogy az üdvözülés útja a befelé fordulás. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ami megtörtént Jézussal, vagy néhány késıbbi misztikussal az csoda. Fel sem tételezik, hogy ez a „csoda” nekik is megadatott, csupán tenni kellene érte. Holott már Jézus is azt mondta: „Nem különb a tanítvány a mesterénél, mert ha eléri tökéletességét, olyan lesz, mint mestere.” (Lukács 6,40)

A misztika tudatosan használja a születés élményét, ugyanis Isten megszületését a lélekben misztikus egyesülésnek is nevezzük. Az igazi misztikus egyesülés azt jelenti, hogy az ember elveszíti saját akaratát Isten akaratában, tehát Isten akarata és az ember akarata eggyé válik.
Ilyenkor az ember azt akarja, amit Isten akar.

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/kereszteny_misztika


         a.) A katolikus egyház további felosztása

A keleti katolikus egyházak, más néven uniátus vagy uniata egyházak, a római pápával, mint Szent Péter utódával teljes egységben lévı önálló (latin szóval sui iuris, azaz „sajátjogú”) részegyházak. A nyugati (latin rítusú) részegyháztól elsısorban a liturgikus életük (és az arra épülı lelkiségük, teológiájuk, egyházjoguk) különbözteti meg őket. Hagyományosan Kelet-Európában, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Indiában találhatóak, de manapság már a Föld számos más pontján is vannak ilyen közösségek, amelyek általában a helyi latin rítusú hierarchia alá rendelődnek.

A korai keresztény egyház az apostoli hagyományt megırizve, és a helyi viszonyokhoz igazítva különbözı lelkiségi, teológiai, liturgikus közösségeket alakított ki, amelyek a 4. századra egy-egy patriarchális szék köré csoportosultak. A katolikus egyház ez alapján osztható két nagy csoportra, a nyugati (latin) katolikus részegyházra és a keleti katolikus egyházakra. Ez utóbbiak többsége a korábbi egyházszakadások során létrejött keleti – elsősorban ortodox és ókeleti – egyházak kis részének a nyugati egyházzal való egyesülése,
uniója (latin nyelven unio) révén jött létre. Innét a sokszor használt uniátus, unitus, uniata elnevezések.

A római pápa a keresztény egységet csak a saját egyházfısége alatt tudta elképzelni. A tervezett egység első lépése a firenzei unió megkötése volt Róma (IV. Jenő pápa) és Konstantinápoly (VIII. János császár) között. A zsinat résztvevıi elfogadták, hogy Róma püspöke, a pápa lesz az egész keresztény egyház feje. Az egyezményhez csatlakozott az orosz egyház, az örmény egyház egy része, a koptok, a szír jakobiták és nesztoriánusok kisebb csoportjai stb. (1439). Az egység azonban röviddel a zsinat bezárása után felbomlott, az egyesülés további lépéseit megakadályozta az oszmán-török hódítás. A zsinati határozatot aláíró keletiek közül többen Rómába emigráltak, köztük volt Ióannész Bésszarion, akinek jelentős szerepe volt a görög kéziratok megmentésében, Bizáncot elfoglalták a törökök (1453), az orosz és a keleti egyházak szakítottak Rómával, már csak azért is, mert közéjük állt, földrajzi értelemben, az Oszmán birodalom.

A pápaság most már nem adta fel terjeszkedı törekvéseit. Eszközei a szerzetesrendi missziók voltak, ferencesek, domonkosok. Elsınek III. Gyula pápa (1549–1555) küldte a ferences rendet a Közel-Keletre, Moszulba. A térítő missziók arra törekedtek, hogy a keleti keresztény egyházak egyik vagy másik kisebbségi csoportjának megnyerésével, szakadár csoportok lehasításával kiterjesszék Róma befolyását. Mőködésük nyomán több szakadás is bekövetkezett a nesztoriánus és jakobita egyházakban. A hagyománybeli különbségek felszámolása többnyire oly módon sikerült, hogy mindkét részrıl puszta félreértésekként kezelték őket: a dogmatikai ellentmondásokat liturgikus változatoknak, a latin és a görög vagy szír nyelvi formulák tartalmi ellentmondásait nagyvonalúan fordítási eltéréseknek minősítették. A lényeg a Róma püspökének helyzetét meghatározó tan és a római szertartások átvétele volt.

A keleti katolikus részegyházaknál öt nagy rítuscsaládot különböztethetünk meg. Ezek mindegyike a jeruzsálemi ısegyház rítusából fejlődött ki. 

A kereszténység korai szakaszától egyes szociokulturális centrumok köré szervezıdött. Az ezekben kikristályosodó és innen kisugárzó egyházi hagyománytípusokat öt nagy csoportra oszthatjuk. Ezek az alexandriai, antióchiai, káld, konstantinápolyi és örmény rítus. Az egyháztörténet során e tradíciókörök – az örmény kivételével – további alcsoportokra ágaztak szét. Ez utóbbi, a helyi adottságokhoz illeszkedı szervezıdési egységeket, részegyházcsoportosulásokat az idők során különböző elnevezésekkel illették. A katolikus szóhasználat az utóbbi időkig a jogi értelemben vett rítus vagy alrítus kifejezést alkalmazta rájuk. A
korábban rítusoknak titulált közösségeket ma már a keleti katolikus törvénykönyv is egyházaknak (ecclesia sui iuris) nevezi. Így a rítus szó ma már nem jelöli magukat a keleti közösségeket, mint olyanokat, hanem csak azok rituális jellegzetességeit.

Jelenlegi rítusok:
· az alexandriai rítushoz tartozik: a kopt és az etióp egyház
· az antióchiai rítushoz a szír (vagy nyugati szír), a maronita, a malankár egyház
· a káld rítushoz a hasonló nevő káld egyház, melyet hagyományosan keleti szír egyháznak is neveztek, valamint a malabár egyház
· a konstantinápolyi rítus leágazásaiként ma mintegy tucatnyi egyházat tartunk számon, így a melkita, az ukrán, a rutén, a román, a szlovák, a magyar, az italo-albán, az albán, az orosz, a fehérorosz, a görög és a bolgár egyházat
· az örmény rítusból az örmény egyház alakult ki


Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Keleti_katolikus_egyh%C3%A1zak; http://www.harmonet.hu/ezoteria/523-a-papsag-es-a-hierarchia.html


Eddig még egyetlen szót sem ejtettünk az Anglikán Egyházról, amely szintén keresztény. Talán a földrajzi elszigetelıdésének, talán egyéb filozófiájának köszönhetıen jelentős eltérésekkel bír a többi európai keresztény egyháztól. Pl. házasodhatnak a papjai és női papokat is alkalmaznak. Mindkét tény alapjaiban tér el a római katolikus egyház hagyományaitól. Mégis jelenleg folynak tárgyalások arról, hogy az Anglikán Egyház is elfogadja a Római Pápa İszentsége irányítását, azaz csatlakozik-e Vatikánhoz vagy sem.

 


Az ortodox kereszténység


Az ortodox kereszténység mind történelmileg, mind híveinek létszámát tekintve a kereszténység egyik fő irányzata, amely elsősorban az egykori Kelet-Római Birodalom területén, illetve attól keletre számít meghatározónak. Az ortodox keresztények önmeghatározása szerint az ortodoxia az egyetemes kereszténység egyetlen legitim örököse, amely egyedüliként ırizte meg Jézus és a 12 apostol tanításait változtatás nélkül, úgy ahogy ezt a hét egyetemes zsinat meghatározta.

Az ortodox történelem értelmezés szerint a kereszténységnek eddig hét egyetemes zsinata volt. Az ortodoxia teológiai alapját mind a mai napig az e hét zsinaton definiált hittételek alkotják. (Az ortodoxok saját zsinataikat nem nevezik egyetemesnek, mivel úgy tartják, hogy egyetemes zsinat csak az egyházszakadás megszüntetése után tartható.) Mivel a keresztény hit alapvető kérdéseit e zsinatokon tisztázták, a legtöbb dogmatikai kérdésben kelet és nyugat között nincs lényeges eltérés. Így az ortodoxia – a katolicizmussal közösen – vallja

       · a Szentháromságot,
       · Jézus feltámadását és
       · kettős (isteni és emberi) természetét,
       · a Szentírás sugalmazott voltát,
       · a hét szentséget,
       · az utolsó ítéletet,
       · a szentek tiszteletét, különös tekintettel
       · Máriára, akit ők Istenszülőnek neveznek.

Az ortodoxiában a Biblián és a hét egyetemes zsinat határozatain túlmenően a szentek írásainak is a hitet meghatározó tekintélyt tulajdonítanak. Az ortodox teológia és misztika egyik kulcsfogalma a theioszisz (átistenülés), amely szerint az isteni természet radikálisan átalakítja a hívı ember természetét, és a szentekben magának Istennek a dicsısége ragyog, és mind írásaik, mind ábrázolásaik az isteni jelenlét hordozói. Ezért kiemelt szerep jut mind a liturgiában, mind a személyes hitben az ikonok tiszteletének.

Az Ortodox Egyházban a szentségeket hivatalosan "szent titkoknak" nevezik. Hét szentséget különböztetnek meg: a Keresztséget, a Bérmálást, a Szent Áldozást, a Bűnbánat (gyónás) Szentségét, a Szent Kenetet, a Házasságot, s a Papi Rendet.

A szentségek megkülönböztetésének gyakorlatát az Ortodox Egyház a római katolikusoktól vette át. Ez nem tartozik az Egyház ısi gyakorlatához, és bizonyos fokig félrevezetı is lehet, mert úgy tőnhet, hogy csak hét külön rítus van, amelyek "szentségek", és az Egyház életének összes többi megnyilvánulása alapvetıen különbözik ezektıl. Az Ortodox Egyház legısibb és leghagyományosabb gyakorlata az, hogy mindent, ami az Egyházon belül van és történik szentnek és misztikusnak tekint.


Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Ortodox_kereszt%C3%A9nys%C3%A9g

 


        b.) A katolikus egyház hierarchikus rendje

800px-catholic_population.svg.png
   90%-100%
   80%-90%
   70%-80%
   60%-70%
   50%-60%
   40%-50%
   30%-40%
   20%-30%
   10%-20%
   0%-10%
   No data.

  

Katolikusok aránya a világ országaiban.
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Katolikus_egyh%C3%A1z


A katolikus egyház (latinul: Ecclesia Catholica), vagy néha nem hivatalosan római katolikus egyház a világ legnagyobb egyháza a kereszténységen belül. A csaknem 1,2 milliárd hívével a keresztényeknek több mint a felét, illetve a világ népességének több mint az egy hatodát képviseli. A katolikus egyház a nyugati, latin katolikus egyházból, illetve 22 keleti katolikus egyházból épül fel, összesen 2782 részegyházra osztva. A pápa, azaz Róma püspöke (jelenleg XVI. Benedek pápa*) az egész katolikus egyház legfıbb pásztora, akinek hit, erkölcs és engedelmesség kérdésében, illetve az egyház kormányzásában teljes, legfelsıbb és egyetemes
hatalma van. Az egyházi közösség világi hívıkbıl, hierarchiát alkotó felszentelt klerikusokból, valamint szerzetes közösségek tagjaiból áll. A katolikus egyház küldetése Jézus Krisztus üzenetének hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása, valamint a felebaráti szeretet gyakorlása.

A pápa a világegyházat a Rómában lévı – független államként mőködı - Vatikánvárosból kormányozza, amelynek szintén ı az államfıje. A pápát a pásztori tevékenységének gyakorlásában legfıképpen a Római Kúria segíti, amely részt vesz az egyházon belüli, a társadalom különbözı területein, valamint a nemzetközi életben végzett tevékenységekben. Ezen kívül a pápát segítik – fıként konzultatív, illetve tanácsadói szolgálattal – a püspöki szinódusok, valamint – mind testületileg, mind egyénileg - a bíborosok kollégiuma. A
bíborosok testületének a feladata konklávé keretében a pápa megválasztása is, amely tisztségre az egyház bármely férfi tagját megtehetik, de a 14. század óta a bíborosok közül szoktak választani.

 

220px-vetements_cardinal_gamarelli.jpg

Kép: A bíborosok öltözete a híres Gamarelli szabóság kirakatában, Róma, via Santa Chiara
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%ADboros

 


Az egyház hivatalos rendelkezéseit az Egyházi Törvénykönyv tartalmazza. A katolikus egyház hivatalos nyelve a latin, de a vatikáni közigazgatásban elsısorban az olasz nyelv a használatos. Emellett további hat nyelv (angol, francia, lengyel, német, portugál, spanyol) félhivatalos státuszt élvez. A katolikus egyház világszerte 2782 részegyházból, azaz általában egyházmegyéből áll (a keleti egyházrészben eparchia), illetve 23 különbözı rítus szerint csoportosítható. A legelterjedtebb a latin (római) rítus, és ezen kívül van 22 keleti rítus, amelyek egymástól liturgikus hagyományaikban különböznek. Az egyházmegyék élén a megyéspüspök áll. Mindegyik egyházmegye kisebb közösségekre, plébániákra oszlik, amelyek vezetésére egy vagy több pap van kinevezve. Sokszor a szomszédos plébániákat esperesi kerületbe tömörítik, valamint a hazai egyházmegyék jelentıs részében több esperesi kerületből álló fıesperességek is vannak.


Felszentelt klerikusok és egyházi rendek

A klerikusok az egyház hierarchiáját alkotó férfiak, akik részesültek a szolgálati papság szentsége, az egyházi rend három fokozatának – diakónusok, papok, püspökök – valamelyikében.

200px-dalmatic.jpg

A diakónus („szolgáló”) az egyházi rend alsó fokozata. A diakónusok még nem papok, ezért nem is végezhetnek olyan sajátosan papi feladatokat, mint a misézés vagy a gyóntatás. Feladatuk a püspökök, papok, illetve a keresztény közösség különbözı feladatainak a segítése, mint az adminisztráció, szociális és karitatív tevékenységek, stb. Ezen kívül prédikálhatnak, taníthatnak, keresztelhetnek,
áldoztathatnak, vezethetik a házasságkötés vagy a temetés szertartását. Ez a fokozat kötelezı a pappá szentelés előtt, de a II. Vatikáni Zsinat felújította az állandó diakonátus intézményét is.

Katolikus diakónus egy felújított stílusú dalmatikában.
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Diak%C3%B3nus


A presbiterek, avagy papok azok a szolgálattevők, akik már misézhetnek, és kiszolgáltathatják a bűnbánat vagy a betegek kenetének szentségét is. Leggyakoribb szolgálati formájuk a plébánosi beosztás, ahol egy vagy több egyházközséget vezetnek a püspökkel egységben, és neki alárendelve. A papokat a püspökök szentelik fel.

A püspök az egyházi rend legmagasabb fokozata, ugyanis a teljes papságot a püspökszentelés adja meg. A püspök az apostolok utódja, amely feljogosítja egy helyi egyház vezetésére és kormányzására, illetve az egyházi rend és a bérmálás szentségének kiszolgáltatására. Az összes püspök – beleértve a bíborosokat, pátriárkákat, érsekeket és metropolitákat – alkotja az egyetemes egyház vezetésében felelős püspökök kollégiumát (testületét), amelynek feje Róma püspöke. Egy püspök törvényes felszenteléséhez szükség van a pápa külön engedélyére, amely a Rómával való egységre és az egyház szabadságára jelent garanciát.

 

 

 

 

220px-puspoki_cimer.jpg

 

Kép: A püspöki címerek jelvényei.
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%BCsp%C3%B6k

 

 

 

 

 


A felszentelés feltételei

A latin egyház minden fölszentelt szolgáját olyan hívı férfiak közül választja ki, akik nőtlenek, és megvan az akaratuk, hogy a cölibátust "a mennyek országáért" egész életükre vállalják. Ez alól a pápa kivételt tehet, ha olyan házas nem katolikus lelkész tér át a katolikus egyházba, aki kéri a felszentelését. Állandó diakónusok nıs férfiak is lehetnek, de a nőtlenül jelentkezőknek is vállalniuk kell szentelésük elıtt a kötelezı cölibátust. A keleti katolikus egyházakban papok is lehetnek nős férfiak, azonban a nőtlenül felszentelt papok nem nősülhetnek meg. Püspökké mindenhol csak nőtlen férfi szentelhető fel.

A Katolikus Egyház nem fogadhatja el azoknak a személyeknek a papi vagy szerzetesi hivatásra jelentkezését, akik gyakorló homoszexuálisok, akik mélyen gyökerező homoszexuális hajlamokat mutatnak, vagy támogatják az ún. „gay kultúrát”. Amikor azonban olyan homoszexuális hajlamokról van szó, amelyek csak egy átmeneti probléma kifejeződései, mint például a még nem lezárult serdülőkor, akkor az illető személyeknek legalább hároméves próbaidőre van szükségük diakónussá szentelésük előtt.

Mivel Jézus csak férfiakat választott a tizenkét apostola közé, és ugyanezt tették az apostolok is, amikor munkatársakat választottak, ezért a katolikus egyház csak férfiakat szentelhet fel, nők pappá szentelése nem lehetséges. Ezt többen diszkriminatív hozzáállásnak tekintik a nők felé, de az egyház úgy gondolja, hogy Jézus a nıknek más, de ugyanilyen fontos hivatásokat adott az egyház szolgálatára. II. János Pál pápa a „Christifideles Laici” kezdető apostoli levelében kifejti, hogy vannak olyan sajátságos hivatások, amelyeket csak nők tölthetnek be, de ezek ugyanúgy Jézus tanítványainak a feladata. „Ha az apostolok tanúskodása alapozza meg az Egyházat - mondta VI. Pál pápa -, akkor az asszonyok tanúskodása nagyon hozzájárul
a keresztény közösségek hitének táplálásához."

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Katolikus_egyh%C3%A1z


           c.) A Hét Szentség

 

270px-seven_sacraments_rogier.jpg

 

Kép: A hét szentség, Rogier van der Weyden oltárképe (1448 körül)
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Katolikus_egyh%C3%A1z

 

A katolikus egyházban hét szentség van, amelyeket hite szerint Jézus alapított, és amelyek kiszolgáltatását ő az Egyházra bízta. Ez a hét szentség a következő:

1. keresztség;
2. bérmálás;
3. Oltáriszentség (Eucharisztia);
4. bőnbánat szentsége (gyónás);
5. betegek kenete;
6. egyházi rend;
7. házasság.

A szentségek Isten kegyelmének hatékony jelei és közvetítői, amelyek vétele által a hívő az isteni életben részesedik. A szentségekben maga Krisztus mőködik, ezért a szentség ex opere operato ("magából a ténybıl fakadóan, hogy a cselekmény megtörtént"), nem a szentséget kiszolgáltató vagy az azt befogadó ember igazságából, hanem Isten erejébıl valósul meg, a kiszolgáltató személyes szentségétıl is függetlenül. A szentség gyümölcsei (mint a megszentelő és a szentségi kegyelem, valamint az isteni és az erkölcsi erények növekedése) azonban függenek a befogadó felkészültségétől is. A katolikus egyház azt tanítja, hogy az Újszövetség szentségei a hívők számára szükségesek az üdvösséghez (még ha nincs is minden embernek mindegyikre szüksége), a szentségek gyümölcseit azonban meghozhatja a rájuk irányuló kifejezett, vagy leküzdhetetlen nem-ismeret esetén a feltételezhetı, implicit szándék vagy vágy is. Halálos bőnben nem járulhat a hívı a bérmáláshoz, a betegek kenetéhez, az egyházi rendhez, a házassághoz, és különösen az Eucharisztiához. Ha mégis megteszi, akkor szentségtörést követ el.

 


               3. Keresztény épületek, templomok


Ha áttekintjük a kereszténység épületeinek történetét, akkor tulajdonképpen a teljes művészettörténetet vesszük szemügyre, különös tekintettel a középkori építészetre. Annak ellenére, hogy itt éljük a mindennapjainkat ebben a kulturális környezetben, korántsem biztos, hogy tisztában vagyunk egy-egy egyházi épület jelentésével, tartalmával, és azzal, hogy egyházi irányítást, igazgatási központot is képviselnek.


Bazilika

(gör. latinul teljesen: basilica domus); az ó-görögöknél és rómaiaknál Bazilika elnevezést adtak a törvényhozás és az üzleti forgalom számára emelt épületeknek. Ez egy hosszúkás négyszögletű épület volt, melynek belsejét oszlopcsarnokok közép- és oldalhajókra osztották, ezen utóbbiak fölött gyakran galériával. Bejárata a hosszú vagy a keskeny oldalon volt s a kijárattal szemben sokszor egy félkörő fülke (exedra, apsis) volt elhelyezve. A Bazilikák mennyezete lapos. Rendesen a városok fórumán vagy a körül voltak elhelyezve. A közélet nagyjainak szükségük volt privát Bazilikákra, hogy számos tisztviselőiket, udvarlóikat és pártembereiket, kik náluk naponként nagy tömegben összegyőltek, kellıképp elhelyezhessék. A Szentírás bizonyítja, hogy az elsı keresztények isteni tiszteletüket eleinte privát házakban, különösen pedig azoknak bazilikáiban tartották és csak az üldözések megkezdésekor menekültek a katakombákba. Nagyon természetes, hogy amint a keresztény vallás győzedelmeskedésével az istentisztelet számára nyilvános épületek emeltethettek azok a Bazilikák formáit és elrendezését vették föl, sıt még elnevezésüket is megtartották és Kr. u. a IV. századtól kezdve azt majdnem kizárólagosan a keresztény templomokra alkalmazzák. De a keresztény bazilika mindjárt kezdetben oly jelentékeny és mélyreható változásokat tett a pogány bazilikák elrendezésében, különösen a katakomba-templomok emlékezetének még friss behatása alatt, hogy azok, mint önálló koncepciók jöhetnek tekintetbe. Az ó-keresztény B. nagyjában megtartja a pogány bazilikák falaktól zárt hosszas négyszögő alaprajzát: Főhelye a bejárattal szemben a félkörő fülke, apszis, ahol az oltár állott körülötte a papsággal: az épület belsejét oszlopsorok egy szélesebb közép- és két keskenyebb oldalhajóra (vagy egy szélesebb közép- és két-két keskenyebb oldalhajóra) osztották, elıudvarként hozzácsatolva a római lakóházak átriumát.

 

280px-petersdom_von_engelsburg_gesehen.jpg

Kép: A római Szent Péter- Bazilika az Angyalvár tetejéről.
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Bazilika

 


Katedrális

(lat.) a. m. Székesegyház, vagyis nagyobb, már építészeti arányaival is kitűnő templom, melyben a megyés püspöknek, v. érseknek széke áll és káptalannal van kapcsolatban. Ugyanezt dómnak is hívják. A katedrálisokra pazarolja a középkori egyházi építészet összes tudását és mővészetét.


Templom

(a lat. templum-ból) Az istentisztelet számára emelt épület. A magyar nyelvben bármiféle vallásnak egyházát templomnak hívjuk, míg pl. a francia és a német nyelv a pogány és más templomokat más-más szóval jelöli. A templomok építészetét megírni annyi volna, mint az építőművészet történetét adni; hisz minden nép és minden stílus az isten tiszteletére emelt épületbe fektette le tudásának, ízlésének, mővészetének a legjavát. Vannak korszakok, melyekből nem is igen ismerünk mást, mint az egyházi építészetet. A keresztény építészetben többféle templomot különböztetünk meg, ugyanis a már méreteivel és arányaival is kitűnő, a püspök székét magában foglaló székesegyházat (katedrálist), sokszor dómnak is nevezve (a plébánia- templomot, melynek élén egy plébános áll; a monostor- v. zárda- templomot, mely zárdával kapcsolatos és az apátsági templomot, mely olyan zárda- templom, melynek élén egy apát áll. Anya-templomnak nevezzük annak a helyiségnek a templomát, melyben állandóan lakik egy plébános és ahonnét fiók-egyházak gondját viseli. Tacitus szerint a régi germánok nem templomokban, hanem erdıkben és ligetekben tisztelték isteneiket. Lehet, hogy eleinte csak valami kőjel emlékeztetett az ilyen helyek szentségére, de ebből nemsokára templomfélének kellett fejlıdnie, erre mutatnak a germán nyelveknek ily jelentéső kifejezései. A skandináv germánoknál már egészen kifejlődött templomépítést találunk.


Kápolna

(lat. capella, cappa szóból, ami a fejet is betakaró köpenyt jelent) Isteni tiszteletre szolgáló templomszerű kisebb épület. Ilyeneket eredetileg a vértanuk sírjai fölé emeltek (l. Confessio), később a plébániatemplomoktól messzebb fekvı községekben vagy tanyákon, főképp a temetőkben, utak mellett, bérceken vagy az elıkelık palotáiban létesítettek. A nagyobb templomokban is szoktak lenni kápolnák, rendesen a mellékhajókban. A kápolnák nyilvános vagy magánjellegűek, a szerint, amint a nép számára hozzáférhetők vagy nem; az utóbbiakban, különösen engedélyen kívül, sátoros ünnepeken nem szabad misézni. A kápolnákat épp úgy, mint a templomokat, megáldják. Ha egy kápolnának külön lelkésze van, azt hívják tulajdonképpen capellanusnak, káplánnak.

 

szentkuti-kapolna.jpg

 

Kép: A szentkúti kápolna.
Forrás: 
http://vasvartortenete.blog.hu/2009/10/24/szentkuti_kapolna


Parochia

(paroicia) Eredetileg egyházmegyét, de késıbb már kerületet, törvényszéki járást v. városhatárt is jelentett; a magyar királyság elsı két századában Balássy szerint (Megye és várispánság,) valamely helynek hovatartozását vagy valamely hivatalnak illetékességét jelezte.

Napjainkban parochia (ejtsd: parokja) az önálló egyházközség, a római egyházban plébánia is - melynek tagjait parochianusnak, lelkészét parochusnak nevezik. Az egyes országokban ma is megtaláljuk a különbözı elnevezések nyomait. Így az egyházközség lelkésze hazánkban plébános; Olaszországban rettore, Franciaországban curé, Németország némely helyein pastor, Angliában parson.

Forrás: http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/080/pc008003.html#9

 
 
 
 
 
 
* Megj.: azóta a jelenlegi pápa I. Ferenc (Khlorikë)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.