Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

American Beauty - elemzés

2010.02.09

 
Deák Marianna
III. IKM 2006. dec. 7.

 

 

Művelődésszociológia dolgozat

 

-         Kritika egy tetszés szerinti filmről:

 

 

 

 

Amerikai Szépség

 

 

 

 

 

 

Előhang

 

Nem tudom, képes vagyok-e valódi „kritikát” írni erről a filmről.. De ha nem is kritika lesz, azt hiszem, meg kell írnom. Nem a film miatt. Magamért. És azért, amit kaptam tőle. S amit még annyi embernek adott és még adhat..

 

Az Amerikai Szépség (American Beauty) 1999-ben készült el. Hallottam róla ezt-azt, de abban az időben 15 évesként annyi minden más lefoglalt.. Talán 2002-ben láttam először, amikor már a televízió sugározta. Úgy emlékszem az elejéről lemaradtam, mégis mikor bekapcsolódtam, nem voltam képes a tekintetemet elvonni a képernyőről. Megdöbbentett. Nem csak a színészi nagyszerűségek (Kevin Spacey, Annette Bening és nem utolsósorban Wes Bentley – akiről addig még sose hallottam, s akinek a figurájába már akkor beleszerettem), és nem csupán a rendezői (Sam Mendes), valamint operatőri (Conrad L. Hall) profizmus, vagy a zene (Thomas Newman) miatt. Ami igazán és mélységesen megrendített, az maga a kerek egész történet volt, amely önálló életre kelt a szemem előtt, és azt éreztem: Haza találtam. Sosem hittem, hogy egy amerikai mozi mondja majd ki mindazt, amit 18 év alatt éreztem.. „hogy egész életek vannak dolgok mögött. És hogy néha annyi szépség van a világban.. és a szívem mindezt magába zárhatja.. és úgy megtelik vele, mint egy lufi, ami ki akar durranni.” Nem hittem. De ott volt a képernyőn a maga teljes valójában és én zokogtam az újjáéledt reménytől, hogy más is látja így. Hogy vannak rendezők, írók, akik átélik velem mindezt és meg merik mutatni a Világnak. Én sem éreztem mást, csak hálát az iránt a „mindenekfeletti jóságos erő” iránt, „ami azt akarja, hogy tudjam, nincs mitől félni”.

Azt mondják, az Egész több mint a Részek összessége, s én ezzel teljes mértékig egyet értek. Most mégis darabjaira bontom ezt a művet, amennyire csak tőlem telik, hogy adózzak a Részek fontosságának.

 

1.     A Történetről

A történet látszólag Lester Burnham-ről (Kevin Spacey), egy negyvenes évei elején járó amerikai, középosztálybeli férfiról, és az ő közvetlen környezetéről: családjáról és szomszédságáról szól. Lester kommentálásában nézzük végig a filmet, amelyből már a legelején kiderül, hogy kevesebb, mint egy éven belül meg fog halni. A kezdő képsorok alapján - ha nem hallanánk a kommentárt - egy megnyugtatóan szép és tökéletes világ tárul elénk, ahol mindenkit boldognak gondolhatnánk, ám ha "közelebbről megnézzük" őket, látjuk, hogy a "szépség" csak a felszín. Lester családja összeomlóban van, de még csak észre sem veszik. A feleség, Carolyn (Anette Bening) olyan, mint sok ember, akik érzik, hogy üres az életük, és azzal próbálják kitölteni az űrt, hogy rendben tartják a dolgaikat. Azt hiszi, ha rendes autója, rendes háza, sőt, rendes kertje van, akkor attól valahogy az élete is rendben lesz. Nem tud róla, hogy nincs rendben.. hogy elvesztett valamit. A férfi egy papucsszerepben mutatkozik meg előttünk, örök vesztesként.. megfogalmazódik benne, hogy valami nincs rendjén, de nem tudja pontosan, mi is az. Hogy mi az, amit elvesztett. A lányuk, Jane (Thora Birch) is tipikus: 15 éves kamaszlány, a szüleiből teljesen ki van ábrándulva, nem lát önmagában semmi különlegeset, zavart, bizonytalan. Még azt sem tudja, hogy keresnie kéne. Egyetlen barátnője Angela (Mena Suvari). Gyönyörű, tele van önbizalommal, és modell akar lenni – ám ez is csak a felszín, mint később kiderül. Retteg az átlagosságtól. Fel sem tűnik neki, hogy valami hiányzik. Hozzájuk társul még az éppen akkor melléjük költöző Fitts család – Colonel Frank Fitts volt tengerészgyalogos-ezredes, az apa (Chris Cooper), aki homofób és fasisztoid, valamint fegyvereket és a hitleri birodalomból származó étkészletet gyűjt; Barbara Fitts, az anya (Allison Janney), aki zombi-szerű, alvajáró életet él állandó, de már megszokott férjétől való rettegésében. Ők mégannyira sem találják azt a valamit. És Ricky Fitts, a fiúk (Wes Bentley), aki folyton a kamerájával közlekedik, mindent filmre vesz, ami megfogja, nem törődik mások véleményével, apja előtt azonban önmaga tökéletes ellentétét játssza meg kiszolgáltatottsága miatt. Ő az egyetlen, akinek valóban, tudatosan MEGVAN.

Ja és még ott van a meleg pár a másik szomszédban: Jim Olmeyer (Scott Bakula) és Jim 'JB' Berkley (Sam Robards).

Ha egyszerűen akarom összefoglalni: a film az ő egymásra való kölcsönhatásaikról szól.

 

De a film valójában Arról a Dologról szól, Amit keresnünk kéne.. S Amit sosincs késő megtalálni, ha elvesztettük.

 

2.     A Rendezőről

Sam Mendes 1965-ben született, Londonban. Ötéves volt, amikor szülei elváltak. Saját bevallása szerint gyermek- és kamaszkora hasonlóképpen telt, mint az Amerikai szépség gimnazista szereplőinek: egyszóval magányosan. Az egyetemet Cambridge-ben végezte, majd a londoni West End-en dolgozott ahol egyéni hangvételű rendezéseivel hamar feltűnést keltett. Színházi rendezőként Mendes kíváló és nagynevű színészekkel dolgozott. Nagy állomása életének a Donmar Warehouse Theater. Itt már nemcsak rendez, a színház művészeti vezetése is rá hárul. A műsoron többek között Shakespeare-, Sondheim- és Tenessee Williams-darabok szerepelnek. A színészgárda is vonzza a közönséget, hiszen a filmekből nagyon is ismert arcok láthatók itt testközelből. A 2000-ben Oscar-díjat nyert Amerikai szépség csak azért jöhetett létre, mert Mendes Kabaré-rendezésére felfigyelt Steven Spielberg, s felajánlotta a filmes tapasztalattal nem rendelkező színházi embernek az American Beauty forgatókönyvét. (A forgatás megkezdése előtt Spielberg csak két jó tanáccsal látta el az érthetően ideges "pályakezdőt": "Mindig kényelmes cipő legyen rajtad, és bármi is történjék, ha egyszer beugrik egy briliáns képi megoldás, csináld meg, és csak később számolj a következményekkel!")

Tehát az Amerikai szépség Mendes legelső filmes próbálkozása. Mindössze 15 millióból készült, ami igencsak alacsony költségvetésűnek számít. Ehhez képest a filmet 2000-ben 8 Oscar-díjra jelölték, amiből 5-öt be is gyűjtött (- a legjobb film /Bruce Cohen, Dan Jinks/; - a legjobb rendező /Sam Mendes/; - a legjobb színész /Kevin Spacey/; - a legjobb eredeti forgatókönyv /Alan Ball/; - a legjobb operatőr /Conrad L. Hall/), valamint 3 Golden Globe díjat (- a legjobb dráma; - a legjobb rendező /Sam Mendes/; - a legjobb forgatókönyv /Alan Ball/). A fennmaradó 3 Oscar jelölést Annette Bening (- a legjobb színésznő), Thomas Newmann (- a legjobb eredeti filmzene) és Tariq Anwar (- a legjobb vágás) kapta.

(Sajnos Mendes azóta elkészült két filmje, a Kárhozat útja és a Bőrnyakúak már nem sikerült ennyire jól.)

 

3.     Az Íróról

Alan Ball-ról sajnos nem sokat találtam az Interneten kivéve, hogy 2001-ben megrendezte a Sírhant műveket – amit történetesen még nem láttam.

Ez kicsit bosszant. Elvégre egy Oscar-díjas forgatókönyvíróról van szó. Azt mégis elmondhatom, hogy ilyen zseniálisan megszerkesztett történettel talán még sosem találkoztam. Olyan pontosan vannak kidolgozva a figurák, a szituációk, az eszmei tartalom, s a könnyedség, amivel meghagyja a gondosabb nézőknek az utótörténet kitalálásának szabadságát, hogy az mélységes csodálattal tölt el. Le a kalappal az ismeretlenségbe burkolt Alan Ball előtt. Nagyszerűt alkotott.

 

4.     A figurákról – ”egész életek vannak dolgok mögött”

 

Lester

Az övé a leglátványosabb „feltámadás”, talán ezért szól éppen róla a történet. Amint már említettem a film elején egy örök vesztesként mutatkozik be. Mindenki ilyennek látja, s ő is így érzi, eszerint viselkedik. Napjának csúcspontja a reggeli zuhany alatti rejszolás – „ettől már csak szarabb lesz”- kommentálja., és úgy is van. A felesége viszi be a munkahelyére, amit napi rutinból meglehetősen utál, de azért műmosollyal végzi, s ahonnan újfent még ki is akarják rúgni. Eztán hazamegy, ahol a gondosan megterített asztal várja, felesége által beállított prüntyögő zenével – amit szintén meglehetősen utál, és amikor feleségével nézeteltérésük támad, az orra alatt mormogja ellenkező véleményét. Lányával is már rég elvesztette a kapcsolatot. Egy barátot se látunk körülötte, akivel elmehetne meginni egy sört. Mondhatnám: igazán gáz. És az is. Másnap felesége unszolására elmennek egy iskolai meccsre, ahol a szünetben a lányuk is fellép egy kis mazsorett sportgimnasztikával. Itt látja meg Angelát a többi lány között, aki sugározza magából a szexualitást és aki jóval tapasztaltabbnak és érettebbnek tünteti fel magát a későbbiekben koránál. Ekkor kezdődik az ébredezés: Lester-t elragadja a lány álomszerű szépsége, és fantáziálni kezd róla. És itt ébred fel az én gyanúm is – ebben a Lester-ben több van, mint amit látunk.. a fantáziálások nem egy átlagférfi fantáziálásai. Gyönyörűek. A lány bennük vörös rózsaszirmokat áraszt, azokban fekszik, fürdik. Semmi perverzió – ezek a képek egy nagyszerű, IGAZI férfi vágyképei túl az egyszerű, puszta szexualitáson. A szirmok talán magát a megtestesült boldogságot szimbolizálják Lesternél. Angela a puszta megjelenésével felébreszti a férfit „20 éves kómájából”, (vörös) színt visz az életébe. Lester – amikor Jane végre bemutatja neki barátnőjét – még mindig „kissé” gáz: úgy viselkedik, mint egy 12 éves kissrác – őrült zavarban van. Megbabonázva próbál minden másodpercet kihasználni, amíg Angelával beszélhet, lehet, egy levegőt szívhat, a végsőkig. Nem igazán érdekli, hogy a felesége és a lánya előtt teszi mindezt – akik közül, csak a lányának tűnik fel az elég egyértelmű, borzalmasan kiábrándító és morbid szituáció: az apja teljesen rágerjedt a barátnőjére, miközben az anyja is ott áll! Ám Lester szempontjából mégis megértem és nem ítélem el a helyzetet. Egyrészt láthatatlannak érzi talán magát a családja számára, mert azok eddig úgy is bántak vele (lásd: a felesége valóban észre sem veszi az egészet), másrészt Angela felnőtt nőként viselkedik. Tudja magáról, hogy gyönyörű és egyből tudja azt is, Lester odavan érte. Ez tetszik is neki. A film további részében szándékosan ingerli a férfi érzékeit, nem törődve azzal, hogy ez a fickó a barátnője apja.

Lester tehát felébred, de még csak eszébe sem jut, hogy változtasson a dolgokon. Egészen addig, amíg nem találkozik egy partin – ahová a felesége vonszolta el, hogy kirakatférjet játsszon – Rickyvel. Ricky itt pincér, bemutatkozik Lesternek, majd fűvel kínálja. Ez a rész elég vicces és laza. :) Amikor Ricky főnöke rájuk talál a hátsó kijáratnál, és közli a sráccal, hogy nem fizet azért, amit itt csinál, Ricky azt válaszolja, hogy oké, ne fizessen. Ez a rész is elég laza. S éppen ez az a lazaság, amire Lester elképed és azt mondja: „Hallod.. Te leszel az én példaképem!” Aztán kiderül, hogy Rickynek másból is van bevétele, ezért is ilyen laza. Ez tetszik Lesternek. Éjjel, mikor a felesége rejszoláson kapja és prüdériájában hisztit vág, a férfi önmagát is meglepve teszi helyre a nőt, majd másnap olyan esszét ír a munkahelyén, hogy eláll nemcsak a vállalat költségracionalizáló szakemberének lélegzete (akinek mellesleg az a dolga, hogy eldöntse, kit kell majd kirúgni), hanem a nézőé is. Lester megzsarol mindenkit, majd egy éves fizetéssel (50 ezer dollár), + a jutalékokkal távozik a munkahelyéről és beáll egy gyorsétterembe húst sütögetni, otthon is az asztalra csap, elkezd súlyzózni (mert korábban kihallgatta lánya és Angela beszélgetését, amiben Angela azt mondta, biztos lefeküdne a férfival, ha az kicsit gyúrna) és füvet vesz Rickytől, ja meg egy Firebird-t, élete nagy álmát. Magára talál. De most jöjjön:

Carolyn

Carolyn ingatlanügynökként dolgozik, nem enyhén státuséhes, ami amúgy nem baj. Valahogy az évek során elvesztette a báját. A film elején egy sznob nőt látunk a hihetetlenül esztétikusan elrendezett kertjében, amint vörös színű rózsáit nyesegeti. Lester így mutatja be: „Látják, hogy megy a metszőolló nyele a kerti cipőjéhez? Ez nem véletlen.” (Itt megjegyezném, hogy tudomásom szerint az „Amerikai Szépség” a legközönségesebb, kommersz rózsafajta neve az Egyesült Államokban, amit plasztik csomagban adnak el millió számra, és nagyon sok amerikai középosztálybeli család asztalán szimbolizálja az összetartozást – és talán az ízléstelenséget?..) Erőteljesen átvette a férfiszerepet a családban. Ezzel kicsit vissza is él. De nem tudom hibáztatni. Olyan, mint a legtöbb ember, akik ha egy kis hatalmat éreznek a kezükben, nem bírják ki, hogy ne uralkodjanak a többiek felett. Ám ez oda-vissza hat, hiszen aki hagyja, hogy uralkodjanak fölötte, afölött fognak is. Ezt váltja ki az emberekből. Lester Carolynból legalábbis biztosan. Jane csak úgy beleszokott a helyzetbe, és nem csodálom, hogy utálja érte az anyját. Carolyn még csak észre sem veszi, hogy a lányának milyen gondjai vannak.. mi az első percekben szembesülünk ezzel: amikor Lester Jane-t mutatja be, a lány épp egy internet oldalt böngész a mellplasztikáról. Csúnyának érzi magát. Közben dudálást hallunk – Carolyn jelez a kocsinál, hogy jöjjenek és induljanak már. Amikor Jane a mellplasztika oldal után kilép az ajtón, az anyja csak úgy beszól neki, hogy „Jane, aranyom, direkt visszataszítóan akarsz kinézni”? Mire Jane: „Igen.” Carolyn: „Ehhez csak gratulálni tudok. Nagyszerűen sikerült.” Carolyn megvárja férjét is, ő is kap egy kicsit a nő fekete humorából, majd beül a volánhoz, és vezet. Bravúrosan kifejező.

A felszín, a felszín, a felszín.. Ez egy felszínes asszony, látszólagos magabiztossággal, határozott fellépéssel, irányítóképességgel. Ám a lepel hamarosan lehull és kiderül, hogy mi rejtőzik mögötte. Magabiztossága kártyavár, amely rosszul értelmezett és alkalmazott New Age-es módszernek köszönhető. Pozitív gondolkodás helyett negatív mantrákat ismételget. Ő is tudja, hogy valami nem működik az életében, valami kiveszett belőle, különben nem folyamodott volna ehhez a módszerhez.. de nem jön rá, hogy mi és arra sem, hogy ezek a mantrák csak még jobban eltávolítják a jó úttól. (Akárcsak önmagát önmagától, amikor zokogás közben felpofozza a benne lakó, haldokló gyermeket.) Aztán egyszer csak elérhető távolságba kerül az ingatlankirály, Buddy Kane, akinek addig csak vörös(!) táblákon látta SIKERES, macsó mosolyát, s akit eddig is elképesztően csodált. A Királlyal csalhatja meg férjét! Micsoda önbizalom-bomba! (Még lőni is eljár eztán, hogy így vezesse le a felgyülemlett stresszt.) Ahhoz mégsem elég, hogy Lester feltámadását képes legyen lekezelni – ebből adódnak szituációk, amiken egyszerre röhögünk könnyezve és kapkodunk levegő után tarkóig felhúzott szemöldökkel. A film legnagyobb fordulópontja a kanapés jelenet. Lesternek feltűnik, hogy felesége kivirult. Könnyed, pofátlan őszinteséggel, valamint igazi férfias sármmal leveszi a lábáról a nőt. Ennél a résznél minden alkalommal valahogy abban reménykedem, hogy talán most másképp történik.. helyre jön minden, Carolyn megérzi, hogy mi az, ami tényleg fontos, vagy inkább szó nélkül veszi ki Lester kezéből a sört és egy nőies csábító mosollyal a földre teszi, ha már annyira ragaszkodik ahhoz az olasz selyemmel bevont szófához.. de a filmek „hibája”, hogy már készen vannak. A pillanat és a lehetőség elvész. Várjuk, hogy mi történhet még.

Jane

Jane-ről már meséltem. Ő az, aki talán a legszürkébbnek látszik a filmben. Viszonylag csöndes is. Hihetetlenül egyedül van. Angela valószínűleg csak azért barátkozik vele, mert mellette még színesebbnek, szebbnek érezheti magát. Eléggé meglepődik, amikor meglátja a vörös(!) pontot a sötétben – Ricky kamerájának felvételjelzőjét. A srác egyből villanyt kapcsol, hogy a lány láthassa őt: nem akarja megijeszteni. Jane első reakciója: „Seggfej!”, de miután bemegy a házba, elmosolyodik.. valaki őt is észreveszi. És igen. Ricky őt találja érdekesebbnek Angelánál, őt filmezi, ha teheti. Jane végre valódi figyelemre és szeretetre talál. Teljesen kitárulkozik a különleges fiúnak, és mellette felfedezi önnön különlegességét is.

Ricky

Nem találtam jobb szavakat őrá, mint amiket a figurát alakító Wes Bentley mondott el:

“Ricky a kamerát a teste, szeme és szíve meghosszabbításaként használja. Mindenben szépséget lát, és a kamerával közelebbre és mélyebbre jut. Biztonságos távolságban állhat, de közelebbre fókuszálhat, és megláthat olyan dolgokat is, melyeket szabad szemmel nem vennénk észre. A kamera mindent lát, amit ő lát, mindent hall, amit ő hall… és meg is őrizheti a látottakat. Olyan, mint egy barát, aki emlékezteti őt olyan dolgokra, melyek a múltban boldoggá tették. Tényleg a kamera a legjobb barátja, mielőtt megismeri Jane-t, aki lenyűgözi.”

Az a tekintet..

Ő az egyetlen, akinek önbizalma valódi Önbizalom, lazasága valódi Lazaság, érdeklődése valódi Érdeklődés – és milyen elképesztő, hogy ehhez képest ő hazudik a legtöbbet és legnagyobbakat a saját apjának. Túl nagy még a kiszolgáltatottság. És igazából szereti az apját. De a végén, mikor dönteni kényszerül, hogy megy vagy marad, csak sóhajt egyet és átadja magát a pillanatnak (ahogy mindig), amely azt súgja: most jött el az idő.

Ricky-é minden Pillanat, minden Szépség, ő él valódi Életet, ő az, akiből igazán merítkezni lehet, mert ő tudja, mit tapasztal meg, nem veszti el a figyelmét, a tudatosságát. Ő az, aki pontosan tisztában van azzal, hogy mi is a legfontosabb.. hogy mi is az a Valami.. (Bár olyan lehetnék, mint ő!)

Olvastam jó pár kritikát a filmről. Volt közöttük mindenféle, de ezt a srácot egyik sem tudta megfejteni. Rájöttem, miért: mert igazából ők sem tudják, mi Az..

Bár tudnák.. Bár tudná mindenki.. ha ismernék a titkot és magukénak éreznék, végre nem lenne titok. A világ egész más lenne. Végre nem vetné ki magából a társadalom a Ricky-ket, és a feltámadt Lestereknek nem a halál lenne a karmájuk, mert mindenki látná a lényeget, és egy nagyon boldog és felszabadult világ lennénk. Az elemzés végén elárulom, mi Az. Mert ennek a történetnek igazából nem Lester a kulcsa.. hanem Ricky. De most még egy kicsit térjünk vissza a többiekre.

Frank és Barbara Fitts

Mélységesen sajnálom ezt a két karaktert. Attól is nagyszerű ez a film, hogy elgondolkoztat, vajon hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Vajon hogy történt, hogy ez a két ember összeházasodott?! Mit láttak egymásban?.. De aztán ahogy körbe nézek, kénytelen vagyok megállapítani, hogy ez a kapcsolat nem csupán egy elme szüleménye. Itt vannak mindenhol. Frank, a hatalmaskodó magához vonzza az áldozatot, Barbarát, és fordítva. Kihozzák egymásból a legszélsőségesebbet. De pontosan tudom, hogy a hatalmaskodó álarca mögött ott van az áldozat gyermek, az áldozat fiatal, akit ezerszer megtörtek, agyonkínoztak és önmaga ellentettjévé, kővé kellett válnia ahhoz, hogy saját szemében erősnek tűnjék. Mert a megalázásokkal nem az a legnagyobb baj, hogy mások szemében válunk megalázottá, hanem hogy a sajátunkban is. Ezek az emberek hihetetlenül magányosak. Nem férkőzhet hozzájuk senki és semmi, lelkük kemény páncélja mögött rettegnek. Frank jóval elveszettebb, mint Barbara. A Frankek mellé kellenek a Barbarák, akik arra áldozzák életüket, hogy virrasztanak a Frankek halottnak tűnő gyermeklelke mellett. Ők az igazi, öntudatlan angyalok. És minél jobban gondolkozom, annál jobban látom úgy, hogy Ricky pontosan tud, de legalábbis érez mindent. Mielőtt elmegy otthonról, mindent lát az apja szemében, annak egész életét, s ki is mondja: „Milyen szomorú öregember lett belőled..” S ahogy anyjától búcsúzik, az is annyira  gyönyörű: „Remélem, jobbra fordul az életed. Vigyázz apára.” Ebben minden benne van. Csodálatos.

 

A két Jim

A fonákok fonákja: ebben a filmben az övék az egyetlen jól működő párkapcsolat. Bármennyiszer is mutatja őket a kamera, mindig együtt vannak. Mindent együtt csinálnak: nevelik a kutyát, futnak, ajándékkosárral lepik meg az új szomszédokat.. s mindezt olyan mélységesen természetesen, egyszerű önfelvállalással, de mégsem hivalkodón.

Annyi támadás éri hazánkban a homoszexuálisokat. Nem csodálkozom. A múlt évben is véletlenül belekeveredtem Budapesten egy szivárvány felvonulásba. Semmi másról nem szólt, mint a polgárpukkasztásról. És a vicc, hogy még csak nem is az igazi melegek voltak ott. Hanem azok, akik önmagukkal sem tudnak megbékülni.  Örökös erőszakos vágyuk arra, hogy a világ elfogadja őket, valójában belülről fakad. Belső harmóniátlanságuk kiált a milliók felé. Ám azok, akik megbékéltek önmagukkal, már nem félnek. Ők nem mennek felvonulásokra. Ők a két Jim.

 

Angela

Még őróla pár szót, habár a többi szereplőn keresztül azt hiszem, már elég alaposan bemutattam. De még nem írtam Angela valódi arcáról, amely megmutatkozik. Itt is Ricky az, aki szemébe mondja az igazságot a lánynak. Ó, mennyire rettegünk attól a pillanattól és gyűlöljük azt, aki lerántja rólunk az álarcot akaratunk ellenére.. varázstükröt tart elénk és kényszerít, hogy belenézzünk, s mi néha összeroskadunk a látványtól, mert magunk is már rég elhittük, hogy az álarc a valódi. Igazán jól illett oda.. Angelára különösen a sajátja. Talán ezért utálta már a kezdetektől Rickyt. Az emberek utálják, amit nem értenek. A fiú magabiztosságát sosem értette, mert máshonnan fakadt, mint a sajátja. Valódi Forrásból.

Angela első őszinte pillanata, amikor Lester már magára talált, s lazán ül a konyhapulton sört szopogatva. A lány úgy megy oda hozzá, mint régen, nem számít arra, hogy a férfi most már igazi Férfi, nem kisfiú. De amikor ez kiderül, zavarba jön és elmenekül.. és Lester nem érti, mi történt. (Kevin Spacey arcjátéka olyan mérhetetlenül profi a filmben végig.. ennél a résznél is tökéletes! Akárcsak a vége előtti másodpercekben!) Ricky tehát a későbbiekben összetöri Angela álarcát, s a lány kirohan a szobából zokogni. Később találkoznak Lesterrel, s abban a pillanatban a lány megtalálja azt, aki visszaadhatja elvesztett önbizalmát. Most már nem mint belevaló nő, hanem mint egy kis pihegő madár zuhan a férfi karjába, aki Istennőként bánik vele. Gyönyörű pillanatok következnek. Bebizonyosodik minden, amit Lesterről sejtek. Ez a férfi gyöngéd és mégis határozott. S amikor kiderül Angela titka, akkor talál igazán vissza önmagához. Nem csalódik, hanem megérti, hogy ez a virág nem az övé.. S hogy ez a virág csupán még gyermek. A dolgok helyükre kerülnek Lester lelkében. A kínos perceket ügyesen oldja, s a lány valódi arcának megfelelően beszélget vele. Angelánál egy pillanatra még visszatér a régi fölényeskedés, de a férfira pillantva tudja, már nem játszhatja meg önmagát: ismerik. Valakinek kitárulkozott. És az a valaki nem él vissza vele.

 

5.     Zene, kép, vágások.. utótörténet?..

Thomas Newman zenéjén túl (amiről igazából nem is tudom, mit írjak, talán csak annyit, hogy profi – nem vonja el a néző figyelmét, hanem kiegészíti, kiemeli a film egyes jeleneteit) nagyon ügyesen használják a más forrásból való zenei elemeket Lester és Carolyn különbségeinek és hasonlóságainak megmutatására. Lester saját fiatalkora zenéjét hallgatja újraéledése után (Pink Floyd, ilyesmik), míg Carolyn Lawrence Welk-et és hasonlókat. De nagyszerű az az egyezés, ahogy az autójukban mindketten külön-külön énekelnek egyet, amikor remekül érzik magukat. Tetszik. Igazán. :)

S ami még tetszik, az a mesteri játék a színekkel az egész film alatt. A képi esztétikum szinte tökéletes. A vörös, a kék, a narancssárga, a sárga, a fehér, a fekete, a szürke.. s ez ott van nem csak a szereplők öltözködésében, a nők sminkjében, hanem akár említhetném Lester „irodáját”, vagy a lakásuk minden pontját, sőt, az összes helyszínt! Komolyan mondom, érdemes egyszer csak ezekre odafigyelve megnézni az egész filmet. Külön tetszenek az ügyes megvilágítások, illetve elsötétítések, mint például Jane mosolya a függöny előtt miután először találkozott Rickyvel, vagy amikor Frank - mielőtt örökre elzavarja fiát, annak szobájában a sötétbe burkolózik, s vissza is bújik oda többször is. Hihetetlenül finom, pontos és alapos játék ez. Az operatőri munka zseniálisan szép képeket eredményez. A vágások leginkább a Lester és Angela közti viszonyban, Lester képzeletvilágában bravúrosak. Nem tudok mit írjak még erről, meg kell figyelni. Gyönyörű kidolgozás.

 

És hogy hogyan jön ide az utótörténet? Beszélhetünk-e egyáltalán ilyenről? Azt hiszem fontos, mert én akkor döbbentem rá sok mindenre a filmmel kapcsolatban, mikor elkezdtem szórakozásból folytatni a történetet.. felfigyeltem az apróságokra, amelyek csak többedszeri megnézésre jutnak az ember tudatába. Például, hogy a mozi nem is Lester kommentálásával kezdődik, hanem egy másik bevágással, amit később elfelejtünk, de amikor a sztoriban elérünk ahhoz a részhez, akkor bólintunk, hogy „igen, ezt láttuk, de jó! Most tovább nézhetjük!”. És tovább nézzük, és akkor arra gondolunk, oké, ott az elején csak figyelemfelkeltés akart lenni, most már tudjuk, hogy Jane nem gondolta komolyan, nem olyan apagyilok-film lesz, vagy ilyesmi. Aztán a film végén már eszünkbe se jut az a felvétel.. Ricky felvétele.. és az sem, hogy Ricky akkor a beszélgetés melyik periódusában kapcsolta ki a kamerát. Aztán ott van Carolyn fegyvere.. és ott van Frank fegyvere. És ott van Ricky pótkulcsa ahhoz a szekrényhez. És ott van az a felvétel, amikor Frank megveri Rickyt (miután Jane levetkőzött) és azon rajta van, hogy Ricky bevallja, ki tudja nyitni azt a szekrényt. Ezek a pici dolgok persze csak akkor kapnak nagyobb figyelmet, amikor feltesszük a kérdést: Vajon kit vádolnak majd Lester meggyilkolásával?..

Nem akarok most Sherlock-i boncolgatásokba bonyolódni, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy minden egyes momentum mennyire fontos a filmben. És hogy Mendes mit érthetett az alatt: „Ez a forgatókönyv vizuálisan rendkívül kidolgozott volt. Sok gazdag kép volt beleírva, nekem csak ki kellett bontanom, ami már benne volt: egy nagyon egyszerű mesét, mely messze túl mutat az adott időn és téren.”

 

 

Utóhang

 

Na persze nem valószínű, hogy feltétlenül csak erre a dologra vonatkozik az idézet. Inkább valószínű, hogy az eszmei mondanivalóra, a kimondatlan tartalomra. Én nem vagyok benne biztos, le szabad-e vonnom a végkövetkeztetést, vagy nem. Vagy tényleg azt kell-e mondani, mint Lester az utolsó mondatával. A film biztos bölcsebb nálam. Talán meg kéne fogadnom a szavait, hogy nem kell a dolgokat túlelemezni, és majd mindenki rájön magától.

De mégis. Ígértem valamit, s azt betartom. Elmondom hát az én teóriámat, de a tévedés jogát fenntartom. :) Az a Valami Önmagunk. A Szépség. (Hogy a kettő szinte miért azonos, az nem sokára érthetővé válik.) Szóval a Szépség, de nem csak abban, amiben könnyen észrevesszük, hanem abban is, amiben már nehezebb, mert arra nevelt minket a világ, hogy a dolgok vagy jók vagy rosszak, szépek vagy csúnyák. Egyszer egy könyvben* azt olvastam: „Ott találsz szépséget, ahol szeretnél találni. Ott látsz csúfat, ahol nem mersz szépséget látni.” S ezért Ricky a kulcsfigura. Ricky megtalálja a Valódi Szépséget mindenben, akár egy egyszerű nylonzacskóról, vagy egy hajléktalan asszonyról van szó, aki megfagyott. Hogy miért találja meg? Mert keresi. Mert tudja: ott van. Mert ismeri az élet értelmét. Ismeri saját halhatatlanságát, mely maga a Lelke, s a Lelke talál rá a szépségekre. S hogy miért boldogtalanok a filmben a szereplők, mikor látszólag minden rendben van az életükben? Miért. Itt jön a titkom: Háromlényegű Lények vagyunk. A Lényünk Testből, Szellemből és Lélekből áll. Mindhármat táplálni kell, hogy megleljük a Valódi Harmóniánkat. A Valódi Boldogságunkat. Az emberek mikor felnőnek hajlamosak megfeledkezni a Lelkükről.. vagy inkább legyűrik, mint Carolyn. Szégyenlik megnyilvánulásait: a sírást, az önfeledt nevetést és mosolyt, a vágyat az alkotásra. A Lelkünk az Örök Gyermek bennünk, s óvni kell és figyelni, mert Ő ad őszinte hírt Önmagunkról. Ez a Halhatatlan részünk. S ezért lesznek örökérvényűek az olyan művek, mint A kis herceg, vagy az Amerikai szépség. Megőrizni a gyermekségünket tehát nem azt jelenti, hogy gyerekesen, gügyén reagálunk a történésekre. Hanem, hogy az érzéseinket továbbra is becsüljük, mert az Elménk becsaphat, de a Lelkünk nem. És hogy nyitottak maradunk a Szépségre, ami Mindenben és Mindenkiben Ott Van. Ez ad értelmet, lehel életet a világba. Ez támasztja fel a „halottat”. A Lelkünk maga a Szépség. S ez bennünk még több Szépségre vágyik.. Önmagunkból: verset írni, zenét szerezni, almás pitét sütni, tájképet festeni, forralt bort főzni fahéjjal és szegfűszeggel, összeragasztani valamit, ami eltört.. vagy Másból: megcsókolni egy kisgyermeket, az arcunkhoz szorítani egy kismacskát, esőben táncolni, megmászni egy hegyet, meztelenül úszni egy tóban, naplementében sétálni, erdőben szeretkezni órákon át, egyesülni a természettel, Istent kutatni..

De végül mégis csak igaza van Lesternek: „… nem kell túlelemezni a dolgokat. Majd az egész átfolyik rajtam, mint az eső, és nem érzek mást csak hálát… minden pillanatért… a szaros kis életemből.”

Köszönöm ezt a filmet.

 

 

 

* Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel (második könyv)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Zseniális

(Balázs, 2013.07.10 23:25)

Elképesztő, mennyi minden van ebben a filmben, amit nem vettem észre, pedig megnéztem párszor. (Pl., hogy mik maradtak meg a szalagokon, és kit fognak vádolni a gyilkossággal. Most belegondolva, Frank megnézte az utolsó felvételeket... ) Ügyesen összeraktad ezt a dolgozatot. Én is a TV- ben láttam először, és nekem is lemaradt az eleje (kb. az "ennél már csak szarabb lesz" résznél kapcsolódtam be), érdekes :) Egyébként nekem a nylonzacskós rész a kedvencem, különleges hatása van, olyasmi, amikor az ember ért valamit, de nem csak az eszével, hanem érzi és tudja is egyszerre, és ettől valahogy kiteljesedik... olyan, mintha libabőrös lennék, csak befelé... még akkor is, ha csak egy zacsi repked :)

Re: Zseniális

(Khlorikë, 2013.07.11 00:59)

:)) Nagyon örülök most Neked! Köszönöm..

Online: 2

(Balázs, 2013.07.11 19:53)

...Igazából én tartozom köszönettel, hogy emlékeztettél erre a filmre. Égetően fontos most visszatalálnom önmagamhoz, ez a film pedig olyan helyre visz befelé, ahová csak nagyon ritka pillanatokban sikerül eljutnom. Ez az a hely, ahonnan nézve a világ szövete áttetszővé válik és megpillantható lesz mögötte az Erő, ami fenntartja és működteti ezt az egész látszat-valóságot. És nem csak megpillantható, hanem megérezhető és megtapasztalható is lesz egyszerre, és ettől egy kicsit olyan, mintha az Ő szemével látnám a világot, és olyankor minden kis részlet összeáll egyetlen pillanatnyi, de megkérdőjelezhetetlen biztos tudássá. Bár a pillanat mindig elmúlik, de ezen az érzésen keresztül van esély visszatalálni oda, ugyanúgy, ahogy 11 éve is odataláltam, mikor először láttam a TV-ben a repkedő zacsit :)
Köszönöm, hogy eszembe juttattad az utat.

...

(Gombácska, 2012.08.29 20:58)

még mindig zseniális......... :)

Re: ...

(Khlorike, 2012.08.30 16:10)

Szégyenemben pironkodva olvastam végig újra. :) Csinálni kell, nem beszélni no! :D :*