Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

2017.09.15.

2017.09.15

"Hallgatok, mint ahogy hallgat az ég, s ahogy a hegy, a tenger, a csillagok, s a kövek, ahogy hallgat minden, amiben van tudás. Mert van egy törvény – ki hozta? Nem tudom. A törvény: nem kimondani. Nem elválasztani az igent a nemtől. Nem elnevezni. Nehéz. Tudni, és sohasem kimondani. Olyan nehéz, hogy azt hiszem e súlytól oly nehezek a kövek, s úgy éget e tudás, hogy azt hiszem, e tűztől izzanak a napok. A nagy kísértés: mondani. Így csábítják el a névtelen hatalmak azt, akiben nincs meg a kövek súlya, s a napok tüze."

( Hamvas Béla: A magyar Hüperion - részlet.)

 

Forog bennem a csönd. Az élet és a halál csöndje.

Apukám 2016 december 20-án halt meg. Nehéz volt a kapcsolatunk, de nehéz volt neki mindenkivel. Az a fajta volt, aki ritkán beszél, de ha szól, azt nehéz hallgatni, mind a mondanivaló, mind a stílus miatt. Autoriter személyiség volt, hallgatagsága ellenére. A nagy csendből a hirtelen dühkitörések ijesztően hatottak. Egész életét átlengte a zseni magányossága, aki végül a többre, nagyobbra, jobbra való hivatottsága tudatában önmagát mások és a világ fölé helyezi, ami által hamar rugalmatlanná válik. Rugalmatlan volt. Az alkalmazkodás nagyon nehezen ment neki, akárcsak a szeretet elfogadása vagy kifejezése. Önfejű volt és makacs.

A haláláról akarok írni. Arról, hogyan nyitotta meg Isten az utat egymáshoz azokban az utolsó napokban. 

Abban az évben egyébként már egész jól megvoltunk. Augusztusban az oltárhoz kísért. Mintha a szokott rugalmatlansága enyhült volna, de messze voltunk attól, hogy meghittnek nevezzük a kapcsolatunkat. Aznap, amikor rosszul lett, reggel még beszélgettünk negyed órát, kérdezgetett a lakásról, meg férjemről, általános dolgokról.. valahogy szép volt, nem szoktunk beszélgetni. Az is volt az utolsó. Délelőtt anyum felívott: rosszullét, mentő, miegymás. Nem cifrázom: stroke-ot kapott. Rohantunk az Amerikai útra. Amikor meglátott, felzokogott. Nem bírt beszélni, jobb oldala lebénult, csövek mindenhol. Sose láttam még ilyen gyöngének, ilyen elesettnek. Sokkoló volt. 3 hétig feküdt így. Csöndben. A betegek kenetével a szívében, a szentelt olajjal a tenyerében. Tudta, hogy nem kel fel.

A csönd.. Anyum mondta neki, épülj fel gyorsan, egyedül nem tudom kivágni az öreg cseresznyefát. Apum elmosolyodott a jellegzetes mosolyával és a szemével intett: nem? :) Megtanultuk érteni egymást. Másik ilyen pillanat volt, amikor anyum simogatta a karját és olyan hálásan és szeretettel néztek egymásra, amit még sose láttam tőlük. Tudtam, hogy összetartoznak annak ellenére, hogy sosem jöttek jól ki. Mégis végigküzdötték együtt az életet. Szerették egymást, még ha nem is tudták jól kifejezni. Ez csak ott, akkor mutatkozott meg számomra, abban a pillanatban, abban a csöndben, amikor egyik se tudott már olyat mondani a másiknak, amit az félreérthetett volna. Vagy mikor egy hét után megmasszíroztam a bénult oldalát végig az arcától a lábujjáig.. amikor végre meg mertem érinteni.. és akkor jöttem rá, hogy kicsi korom óta nem érintettük meg egymást. Persze, puszi volt néha, de ezek sosem voltak oldott érintések. Abban a masszírozásban visszakaptam az apukámat. Abban a kontaktusban, végre elfogadta a szeretetem kifejeződését. Istenem, mennyire éhezzük-szomjazzuk az érintést!.. Aki legjobban kerüli, talán éppen az haldokol a hiányától a legjobban. Ahogy férj és feleség között is újra és újra megújuló kapocs a jó, szeretetteli együttlét. Apukám végre megnyílt a számunkra - megnyílni kényszerült. Nem lehetett többé szavak mögé rejtőzni. Egymás szemébe kellett nézni és olvasni a gondolataiból. Ez az ember, aki egykor a család ura volt, a meggyőzhetetlen "ironman", egyszer másfél óráig próbálta kifejezni, hogy ugyan cseréljük már ki a pelenkáját. Borzasztó nehéz és fárasztó némának lenni. A csecsemők némasága, az öregek némasága.. az állatok némasága.. a fák, virágok, füvek, kő, csillagok, nap, éjszaka némasága. Az Isten némasága. A valódi csönd, a valódi némaság jobban megnyílni kényszerít, mint bármely szó vagy tett. A csöndes létezésnél nincs nyitottabb és szeretettelibb, mert figyelmes. Isten... a nagy hallgató. Hallgat, mert szeret. Bűnöst és ártatlan egyaránt. Ahogy a nap is süt jókra és gonoszokra ugyanúgy. A beszéd csak félreértések forrása. Ha nincs bennem csend, széttörök a némaság keménységén. De ha megtalálom a mélyből forrásozó isteni csendet a szívemben, összesimulok az Istennel, s már mindent megértek.

Tüdőembóliában halt meg. Testvérem éppen mozgatta, masszírozta a bénult oldalt, nehogy felfekvés alakuljon ki. A halál másodpercek alatt beállt. Nem a stroke következménye volt. Egyszerűen egy vérrög megindult, majd megállt. Megtörténhetett volna 1 évvel előtte. Vagy 2 év múlva. Vagy még a stroke előtt kerti munka közben. De nem így történt. Akkor indult el, amikor képessé vált befogadni a szeretetet, amikor fel tudott készülni a Teremtőjével való találkozásra, amikor a fia éppen ott volt vele, mert a munkahelyéről kiugrott kicsit, hogy átmasszírozza őt. Így halt meg Isten kegyelméből. Szeretetben. Áldott legyen érte mindörökké!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.