Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

2015.02.20.

2015.02.20

Szerettem azokat a fákat.

Apum ma kivágta a négy almafát a kertben, hátul. Gyerekkorom fái.
A mai világban talán nevetségesnek tűnik bánkódásom négy öreg fa miatt. Bánkódásom? Nem. Gyászom - sírtam. Szívem szerint még most is ott állnék az utolsó csonk mellett, átölelve azt, érezvén benne az élni akaró lüktetést. De a kocka el van vetve. A fákat apum kivágta.

Nevetséges vagyok? Szentimentális? Azok a fák gyerekkorom fái voltak. Ágaikat úgy növesztették, apró lábaimnak csigalépcsőt formálva. Elvarázsolt hercegkisasszony voltam tavasszal a hófehér virágáradatban, később az almaillatban. Szerettem azokat a fákat. Sosem ejtettek le, bőröm fel nem horzsolták, szinte nyújtották utánam karjaikat. A lombok közt vigaszt, oltalmat találtam magányos gyermeknapjaimban, melyekből sok volt. Emlékszem, alattuk a fű különös fénnyel ragyogott és selymesen lágy volt, mint a haj. Tövükben leltek nyugalomra a cicák is. Istenem, mennyit játszottam ott!.. Istenem, mennyire szerettem ezt a négy fát, a királylány négy lovát!.. Együtt nőttem fel velük. Néha még felnőttként is törzsükbe kapaszkodva leltem vigaszt.

Volt pár év, amikor nem termettek túl jól. Nem látogattam őket akkoriban. Apukám szerint valami gombás fertőzéssel küzdöttek. De talán mégis inkább csak boldogtalanok voltak. Belemerültek sajátos álomvilágukba. máshová vágytak talán.
Végül a gomba elleni kezelés segített rajtuk (közben hazaköltöztem ismét) és újra illatos, telt almákat termettek. Tavaly előtt ősszel, emlékszem,  az almák szinte lekacagtak az ágakról, olyan kicsattanóan pirosak és mézízűek voltak. Ötösével-hatosával nyújtották őket a fáim. Sosem volt olyan bő termés, amióta én élek.

És most kivágni őket?.. Éppen most?? Ordítani tudnék.
Milyen felháborítóan otromba ez a hozzáállás, hogy ami nem terem hasznot, vagy útban van, azt el kell pusztítani! Milyen türelmetlenek vagyunk!.. Nem tudjuk kivárni az elmúlást. Mi folyton elébe rohanunk a dolgoknak. Mintha csak az lehetne szép, ami hasznos. Mintha csak az volna hasznos, ami szép. Ó, Isten, Te tudod csak megmondani, milyen csodálatosan hasznosnak és szépnek teremtetted meg a világot. De mégis inkább a haszon helyett az ok szót használnám. Hiszen nem minden hasznos, aminek oka van. Viszont mindennek van oka. Mert Isten, Te szereted a haszontalant is. A védtelent. A haszon nélkül megejtőt.
Ilyen az öregség is. A ráncok, a könnyek, az el-elszunyókálások. A fel-fellángoló küzdeni akarás az idővel. Amikor egyszerre vágyunk meghalni és gyökereinkkel mégis egyre lejjebb küzdjük magunkat az örök élet vize után kutatva. Vágyódunk Utánad és félünk Tőled. Milyen gyönyörű ez is!.. Micsoda zenét hoz a szél a fák ágai közül!.. S miért halljuk ilyen kevesen?
Miért nem hagyjuk a dolgokat a maguk természetes ritmusában élni és elmúlni? Miért akarunk minden hasznot ilyen égető türelmetlenséggel kizsigerelni? S miért nem adjuk meg a kegyeletet egymásnak? Hová rohanunk ilyen süket és vak szívvel egymás iránt?

Istenem, az én gyönyörű és haszontalan és kedves fáim!.. Istenem, a lelőtt énekesmadarak milliói a világban! Hát már tényleg nem tudunk örömöt lelni a szépségben anélkül, hogy a hasznot lesnénk bennük? Hogy lehet, hogy nem vesszük észre azt a tökéletes, feltétel nélküli szeretetet, ami egy fából árad, hogy odaadja mindenét, akárki nyúl is almája után, nem nézve, hogy jó-e annak a szíve, vagy romlott? - Csak adja. Csak mosolyog. Mindenkire - bárkire. Odaad mindent és nem kér cserébe semmit.

Istenem!.. Csak így volna értelme élni.

 

 


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.