Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

2015.01.30.

2015.01.30

Utálom ezt. A magányt. Vannak napok, amikor teljesen jól megvagyok. De például ma is.. a fene egye meg! 

Van dolgom, szóval nem unatkozom. Unatkozni amúgy is nagyon ritkán szoktam, hiszen mindig akad valami elfoglaltság. Orgona, zongora, éneklés, gitározás, olvasás, filmnézés, főzés, tanulás, miegymás. De ma.. ráesik ez a szürke eső a gyönyörű, friss hóra, és elmos minden vidámságot a télből.

Tegnap este elmentem sétálni egyet. Csak úgy, egyedül - mostanság így megy ez. Sóvárogva néztem a műhely felé, ahol a szánkó pihen, de aztán megfordultam és kiléptem a kapun. Úgysincs senki, aki húzzon. Csak úgy magáért meg nem fogom sétáltatni. Fogtam egy régi Cora-s zacskót, hogy azért tudjak csúszkálni.

Azt hiszem, évekkel ezelőtt hógolyóztam utoljára egy olyan igazán kiadósat. Tudod: amikor csapzott hajjal, átázott kesztyűvel és cipővel rohansz a 20 centis hóban, mert üldöz, de aztán elesel, ő meg odaszökken hozzád, és a nyakadba passzírozza a lazára gyúrt hógolyót - könnyű préda vagy. :D Visítasz és nevetsz felszabadultan. Aztán lefekszik melléd a hóba és megcsókol. Érzed a hó illatát, a hópihéket a szemhéjadon.. a kesztyűje tapintását az arcodon. Érzed, ahogy körbevesz titeket a hideg, de puha hó.. és csak ketten vagytok az egész világon.

Aki kapcsolatban van - főleg, ha már hosszabb ideje, teljesen elfelejti, hogy milyen magányosnak lenni. Én is elfelejtettem. Igen, egyértelműen megfeledkeztem az egyedül levő barátaimról. 

Valami sehogy sincs a helyén. Úgy érzem, olyan széken ülök, aminek hiányzik az egyik lába. Persze, megáll ez így is, de egy rossz mozdulat és minden billen. Kényelmetlen. Nem tudom megszokni. Hiányzik valaki, akivel meg se kell szólalnunk, hogy értsük egymást. 

Nem a beszélgetés, nem a lelkizés, nem a "hogy vagy?'"-ok kellenek. Ismerősöm, jóakaróm, kedves emberek vannak bőven az életemben, hála Istennek.

De én nem beszélni akarok. Csöndben lenni. Vagy ha beszélni, akkor viszont éjszakákon át, észre sem véve, hogy már virrad. Kell egy szempár, ami nem vádol, nem kérdez, nem fél.. csak körbeölel.

 

Beteg vagyok. Hónapok óta nem stimmel velem valami. A legjobban azt a remegést utálom, ami néha rám tör - főleg, ha éneklés közben jön. Az orvosom elküldött kivizsgálásokra. Persze az időpontok nincsenek közel. Most várok. Majd meglátjuk.

Utálom a magányt. Néha úgy érzem, ha valaki bensőségesen a vállamra tenné a kezét, elsírnám magam. Hiányzik az érintés. Hiányzik a zökkenőmentes beszélgetés. Hogy elengedjem magam. Hiányzik az egyetértés. 

Nem, ne ess kétségbe, ne érezz bűntudatot, mert amúgy teljesen oké minden. :) Derűs vagyok, végre azt csinálom, amit szeretek, lehet, hogy egy kis munka is becsúszik majd, akkor be tudom fizetni végre a nyelvvizsgát, az angol órák is tök jók Attilával, sokat nevetünk. :) Szeretem a csoporttársaimat is a suliban. Az Imperfectum pedig fantasztikus - végre énekelhetek teljes odaadással, és megbecsülve. Irigylésre méltó minden, jó emberek vesznek körbe. 

És mégis.. úgy vágyódik a szívem valaki után!.. De aztán meg azon gondolkodom, lehet, hogy talán velem van a baj. Talán félek feladni a szabadságomat. 

Így van ez. Vámos Miklós írja azt valahol, hogy ingadozik az ember a szabadságvágy és a valahová tartozás vágya között. Igaza van. Amelyik az erősebb, az győz. De ha választottál, az még nem jelenti azt, hogy a másik lehetőség elhal a szívedben. Tíz éve azt írtam, a szabadságom semmiért nem adom fel.

 

Bár eljönne az, akiért mégis érdemes!..

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.