Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

2014.03.18.

2014.03.18

Ártalmatlannak tűnik. Pedig számtalan embert tett már tönkre.

Nálunk is így kezdődött.. kósza szóbeszéddel. Ki terjesztette? Nem tudtuk, de éreztük, hogy valaki valahol nagyon keserű és dühös, irigy. Pannika roppant szakértően számolt be, hogy mit hallott Rózsikáról.

Nem ilyennek születünk. Mindannyian tisztának és jónak születünk, tele bizalommal az élet, a természet, és az emberek irányába. Hamvas Béla szerint csak a „világ” az, amely mindent megmérgez maga körül.. a személytelen, név nélküli világ. Nem Pista, nem Jenő, nem Marika néni. Megnevezhetetlen bosszúvágy oson a kertek alatt, álmunkban szívjuk tán magunkba a szálló porral együtt mind.. Az irigység, hogy én annyi mindent nélkülözök, lemondok, dolgozom, s a másiknak mégis sokkal jobb, és több, pedig mennyivel kevesebb nálam. Miért?! Milyen jogon? Semmilyen jogon. Mi MINDIG jók vagyunk, mi mindig küzdünk, és szenvedünk, feláldozunk és elviselünk mindent, a másik pedig csak az ujját mozdítja, s máris megvan mindene – valóságos, fel nem avatott szentek szaladgálnak az utcákon..

Az irigység dühöt szül. Az indulat pedig tettet produkál. Tettet.. gondolattal, szóval, cselekedettel, mulasztással – és máris azon kapjuk magunkat, hogy kelletlen megjegyzésünk, két szemvillanás közt kiejtett keserű szavunk irányíthatatlanul szárnyra kapott, önálló életre kelt és már, mint tényt újságolják egymásnak a többiek. Ott voltak? Nem. Hallották? Látták? Nem. Mégis úton útfélen hirtelen mindenki roppant értesült, hogy ki, kivel, mikor és hol, hányszor és milyen gyakorisággal.

A világ.. A világ ront el mindent. Amikor először megtapasztaljuk a világ arculcsapását gyermekkorunkban, sírunk. Összetörik velünk született hitünk a jóban, a magasztosban, a tisztában. Vannak, akik alkalmazkodnak. Erőt merítenek a tapasztalatból, s úgy védekeznek, hogy alkalmazkodnak a világhoz. Eleinte csak eltűrik az igazságtalanságokat, később maguk is beállnak a sorba, s kis fogaskerekekként mentegetik magukat, hogy a világ akkor is törne és zúzna, ha ők nem volnának. Ha nem állnának be, elpusztítaná őket a világ. Mert a világ hatalmas. Ők pedig porszemek. Nem tudnak rajta változtatni, hát alkalmazkodnak.

Az alkalmazkodásnak azonban súlyos ára van: a rossz lelkiismeret. A rossz lelkiismeret, hogy beálltunk a sorba, hogy elárultuk egykori tiszta, gyermeki hitünket, törekvéseinket, elveinket. A rossz lelkiismeret tönkre teszi éjszakáinkat, szemeinket beesetté és bizonytalanná csúfolja. Ha mégis bátorságot gyűjtünk, ha erőt vesz rajtunk a dac a szégyennel szemben, tekintetünk indulatossá válik. Újra indulatossá, dühössé és féltékennyé azokra, akiknek látszólag mégiscsak több van. Vagy látszólag mégsem hódoltak be a világnak. A bosszúvágy pedig újra eluralkodik rajtunk. Feldühít a naivitás, a jóság, a tisztaság. Nem hisszük már el, hogy talán lehet még úgyis élni. Egészen biztos, hogy a másik csal, hogy álarcot visel. Azt le kell tépni. Ha én mocskos vagyok, mert megrontott a világ, hát lássa meg mindenki, hogy itt senki nem különb. Le kell rántani a fehér leplet, hiszen biztos, hogy mocsok van alatta, vagy ha nincs, hát lesz. Az nem lehet, hogy Ő tudjon másként élni, szembe a világgal. Én se tudtam – s mégis, ki ő énhozzám képest?? Senki.

Veszélyesebb időkben  ez az indulat lincselést szül. Kevésbé veszélyesebb időkben PLETYKÁT.

A pletyka irányíthatatlan, önálló életet él, sokszor az se tudja, hogyan kezdődött, aki pedig maga kezdte el. Félreértés, félremagyarázás – sok kis megtört ember, világ fogaskerekecskéje dolgozik azon, hogy valakit tönkre tegyen. A pletyka megállíthatatlan és kimagyarázhatatlan. A pletyka lassú kínhalált hozhat az érintett magánéletére, vagy karrierjére. Lábát megragadjuk és húzzuk le a sárba, az meg fuldoklik – s vagy belefullad, vagy elmenekül. A keresztre feszítések mindennaposak a világban.

Mindez roppant drámai, s izgalmas, amíg a pletyka tárgya a Másik. Hatalmas tragédiává akkor érik, amikor már Rólam van szó.

pletyka.jpg

Rólam. Az Én életemről. Mely Egyszeri, Megismételhetetlen, s a károk Helyrehozhatatlanok.
Az érzés, amikor kiközösítenek, amikor összefognak ellenem, amikor sugdosnak a hátam mögött, amikor magamra maradok.

 

Hova tűnt belőlünk az együttérzés? Vagy hova az okosság, hogy utánajárjunk a gyanúsításnak, mielőtt bármit tovább adnánk? Hova tűnt belőlünk a jóság?
A világ, mely oly névnélkülien megfoghatatlan, mint a mérgező köd, semmivé válna, ha a kis fogaskerekek egyszer csak megállnának. Kifújná megvakított szemünkből a jóság szele. A világ önmagában SEMMI, tehetetlen. Kézzelfoghatóvá csak mi tehetjük egymás számára, ha engedjük működni.

Vajon tudunk-e hallgatni, amikor kell? Vajon tudunk-e beszélni, elgondolkoztatni, amikor szükséges?

„Hát Pannikám, nem tudom, hogy igaz-e ez a pletyka a Rózsikáról, de hát én nem ülök fel ezeknek, mióta Rólad is hallottam ezt, azt. Évekig mondogatták. Te nem hallottad?? Évekig keringett itt mindenféle, hogy Te meg az a szerelő… na de mindegy, ha nem tudtad, hát mindegy is, ne tőlem tudd meg, vissza se merem mondani, miket hallottam.”

Nem hallottam semmit Pannikám. Megnyugodhatsz. De akár hallhattam is volna. Mert Te sem vagy makulátlan. Ahogy egyikünk sem. Ahogy én sem. Könnyű hibát találni egymásban. Csak elfelejtjük, hogy mind hordozunk terheket. Mind szenvedünk, mind hozunk áldozatokat, nélkülözünk néha, mind le kell, hogy mondjuk erről-arról.

Vajon él-e bennem még a hit, hogy élhetünk másként? Le tudom-e nyelni az irigységet? Át tudom-e forgatni magamban a mérget okossággal együttérzéssé? Hagyom-e, hogy kezemet, számat a szeretet mozgassa, ne a düh? Tudok-e MA változtatni?

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.