Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

2010.05.27.

2010.05.27

Miért van az, hogy kincseink értékét csak akkor ismerjük meg igazán, amikor elveszítettük?

Mert így van ez mindig.. jönnek-mennek az emberek az életünkben, s mi folyton csak hátrafelé nézünk. Hozzánk lép valaki, köszön, de mi Őhelyette a másik hátát lessük, aki már kilépett a napjainkból. Vágyakozunk a múltra, vagy dühöngünk miatta, emésztjük magunkat, hogy miként lehetett volna másként, és észre sem vesszük, hogy valaki ül mellettünk és minket néz.
Butaság ez.

Butaság a múltról beszélni. S mily nagy butaság a jövőről, amely még annyira sem létezik, mint a múlt. Tervezgetni, persze-persze.. A terveim mind csődöt mondtak idáig. Tanít az Isten, hogy ne legyek gőgös, lekényszeríti az Egót a szívemről. Itt az ideje felfogni, hogy semmi egyéb dolgom nincs ezen a világon, mint elfogadni amit oszt nekem az Ég.. s szeretni. Oda kell adni magam a napnak, az éjszakának, az ételnek, Neked. Eszköz vagyok csak.

Megvan mindenem. Ha nem is a luxus bőségében, de komoly szükséget nem szenvedek. Amikor segítségre szorultam, mindig akadt valaki, aki jó szívével átölelt, s adott anélkül, hogy kapni akart volna. Segítséget, kölcsönt.. még csak kérnem sem kellett. Annyi jó ember van! :)
Gitár.. gitártok.. számítógép.. drámaóra.. BIZALOM.
Ugyan hogyan köszönhetném meg?

Drága kincseim, ragyogásotokat csodálom. Jó szíveteket, tehetségeteket, barátságotokat..

A Jelen a nagy Mester:
Most kell élni. Most kell szeretni. Most kell egymás szemébe nézni. Nyitott szívvel.

Semmi más nem létezik.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.