Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

2009.10.20.

2009.10.20

Számomra a gyermekkor emlékei főleg negatívak. Ezek valahogy jobban megragadtak. Még ha akkor ki is vágtam magamat humorral.. vagy páncélt tettem a szívemre - első bukdácsoló lépéseink után ezt tanuljuk meg elsőnek. Védeni kell önmagunk, hogy anya/apa elengedhesse a kezünket egyre több időre.
Eszembe jut, milyen kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek, ahogy önmaguk határait tapogatják, ahogy felfedezik a hatalmat, az erőt, a szeretetet, az őrületet, a megbocsátást, a gyengeséget! Figyelik azt, akit a legtöbbet látnak - gyakran a TV-t - és átveszik, alkalmazzák a sablonokat. És ahogy alkalmazzák ezeket, figyelik önmaguk belső reakcióit. Ez áll a kegyetlenkedések mögött - még nem tudjuk, kik vagyunk. Talán legtöbbször azzal azonosítjuk magunkat, akit a legjobban szeretünk. Igyekszünk Ő-vé válni, átszűrjünk magunkon a szeretett lényt, felvesszük mimikáját, gesztusait, beszédfordulatait. 
S aztán egyre több ember kerül az életterünkbe, figyeljük őket, magunkra aggatjuk felhasználható tulajdonságaikat, meglátásaikat, reakcióikat.. s a végére büszkén azt mondjuk a sok felszedett rongyra, hogy "no, ez vagyok én"!
De jöjjön csak el a pillanat, hogy egyedül vagyunk! Ez a feketeleves a gönc-embernek: rá kell jönnie, hogy elveszítheti felvett identitását..
Ez elsőre ijesztő - amikor nem tud mit kezdeni az üres idővel. Valaki beleőrül a magányba - nincs kihez, mihez viszonyítania önmagát, kétségbeesik, úgy érzi, nem is létezik, ha nem láthat másokat, ha mások nem láthatják. A sok göncnek semmi értelme, pánikban leveti, és nem talál alatta senkit! Kétségbeesés, őrület, öngyilkosság.

Nem juthatok el ide. Egyszer már jártam ott, és kivezettek belőle. Most már van eszméletem. Eljött hát az ideje, hogy  visszajussak végre önmagamhoz. A semmittevésben, a csöndben meg kell hallanom azt a belső, láthatatlan hangot, aki én vagyok. Fel kell fedeznem a SAJÁT örömömet, bánatomat. Ráeszmélnem, hogy a kétségbeesés bénít. Be kell feküdnöm az ágyamba, a teljes sötétbe és megkérdezni a hangot, hogy mi rejtőzik a göncök alatt. (Lassan fejteni le őket, rétegről rétegre, hogy ne ijesszen a hűvös). A páncél a legnehezebb anyag, szinte rá van kövülve a lélekre, de le kell szaggatni, higgadt, békés erőszakkal. Extázisban kell vetkőzni csendesen, bátran belesírni a párnába, harsányan felnevetni, ha kell, üvölteni a fájdalomtól EGYEDÜL. 
Nem fogom látni azt, aki vagyok.. de érezni fogom. Tudni fogom, hogy VAGYOK. 
Mert egyvalami igaz minden felett: ÉN LÉTEZEM. Ennél nincs biztosabb. 
Mégha minden más hazugság is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.